El nem enyésző volt a vágyunk
s arcomra ült ki tellíriumi fényetek,
ahogy szívünk egyszerre dobbant, kezem
érezve kezed.
S köröttünk a hyperboreusok
fehér arcú, csontnélküli, halk öregek,
tudnak mindent, mind a múltat, s vágyják,
várják istenüket.
Hatalmas a mosolygó tömeg
kik némán izzó szemmel isszák,
egy begördülő hattyúk vonta fogat
kisértetét.
Szemem elkapva mélyen a tiédbe fúrtam
mindent elvarázsló szelíd nimfám,
csókolva köszöntlek téged, ki ma
kettő déloszit vártál.
Apollón ekkor kísérte elénk a másik
főistent ciprus illatú sárga zekében,
a hold-fátyol övezte örökké szűz
vadűző Artemiszt.
Kit most sem szúrós szagú párduc,
sem rőt oroszlán nem követ,
kisérte őt aranyhajú Apollón
gesztenye illata.
Halkan mordult a hyperboreusoktól fehérlő mező,
kik az összes betegség és gyógyír titkát
már sokszáz éve tudják, eléjük járult
egyszerre két isten.
Isten nézi istennő társát, testvér a szűz testvért,
másik mintha húgként szeretné bátyját,
véle vadászva tölti el gyönyörűség
az egy nappal idősebbet.
Testvéröccse szelleme Egyiptom felé száll
látja arany palotában Ozíriszt és Íziszt már,
s fiukat, sólyomfejű Hóruszt Nap felé repülni
de a Nappal Apollón nem fog küzdeni.
Egymásnak estünk akkor este arámmal
boldogságot kettőzve magunknak, Apollón
és Artemisz helyett is, hiszen
déloszi volnék én is.
A vers kapcsolódik:
http://murcielago.blog.hu/2010/11/16/spiritualis_nezetek_az_osidokrol_i_apollon_artemisz_es_a_hyperboreusok
