Bevezető

Tulajdonképpen mindenki tudja, hogy egy a Föld 24-szeres tömegét kitevő bolygó (avagy: törpecsillag?) közeledik Naprendszerünk belső körei felé. Ám ez nem egy aktív tudás, inkább tabu alá eső információ. Amikor ilyen kérdések merülnek fel, HSS-fajunk ma már hirtelen és szinte teljesen elveszíti hihetetlen körültekintő és előrelátó képességét, gondolkodása primitívvé és csökötté válik. mintha a „tényleg a majom lemászott a fáról”-szerű retardált szintre esnének vissza a máskülönben szofisztikált mentális képességei.

Ennek szerintünk az a magyarázata, hogy ez a téma kettős tabu alá esik. Egyrészt a nagy vallások „alapító dogmái” között megjelennek ezek az adatok, azonban azokat az élő hit egy különleges tartományba transzformálja, amelyben az információknak már csak a hit által van vonatkoztatása a valóságra. Másrészt az úgy kétszáz éve folyó szekularizáció, - amely lássuk be, sokkal közelebb van a teljes győzelemhez, semmint a nagy világvallások valaha is voltak: bármennyire sajnáljuk is ezt – minden adatot idézőjelbe rakott, amellyel a vallások dolgoztak.

Persze mindig is voltak/vannak tabu-törők (különben aligha tudnánk bármit is a közeledő csillagról…), ezúton is tisztelgünk szellemi bátorságuk előtt. Az ő igazságukat maga a tabu, mint „intézmény” léte bizonyítja. Ha az ember jelentős részben Földön kívüli intelligencia/Isten által létrehozott valami, akkor logikus és érthető, hogy az őt létrehozó, nála magasabb rendű létezőről kezdetleges a tudása. Amikor pedig hatalma tetőpontjára és ennek megfelelő öntudatra jut, kényelmetlenné válik arra gondolnia, hogy őt egyszer létrehozta „valaki”, ezt a „valaki”-t legszívesebben kitörölné tudatából…

Azt hihetnők, ráláthatunk az igazi tudásra, ha időben kellő mértékben megyünk vissza, de nem. Bármilyen korai kultúrában ott a vallásos hit és a tabuk „intézménye”. A Földönkívüli/ Isten megjelenítésével, és az ellene történő lázadással úgy tűnik mindig számolnunk kell. Talán egyetlen kultúra egy kicsit más volt, erre vetünk most egy pillantást. A történelem tanulmányozása során csak abban reménykedhetünk, hogy bár a hazugságok sokfélék, de az igazság egy és ugyanaz…

A sumérok

A Sumér Civilizáció volt az első magaskultúra (vagy az Indus-völgyi, ezt azért nehéz eldöntei, mert rokon kultúrák voltak, de rokon még az egyiptomi is). Először jelent meg az ember igazi lényeges vonásaival. Mint minden kezdetet, az ember első igazi színrelépését is furcsa, misztikus fény övezi. Persze csak az utókor felöl nézve, mivel a „valami örökre elveszett, de még esetleg találkozhatunk vele” –érzés inkább azokra jellemző, akik utólag lépnek be a történetbe. Akik átélik azt, hogy az istenek „mint vándormadarak elrepültek”, mint a sumérok, azokkal ez megtörténik, ők egy hőskorszak alanyai.

Az „elsőség” itt nemcsak valami olyasmi, mint amit kisgyermekeken annyiszor látunk, hogy először megpillantva az embert körülvevő világot, egyben annak lényegét is felfogják. A friss, „szűz” szem mindent meglát, a még nem teleírt agy lényegét tekintve mindent megért, ami elékerül. Egy kisded, aki egészen bensőséges viszonyban áll az őt létrehozóval, és számára csak ez az identitás. Így voltak a sumérok az ő „isteneikkel”, akiknek nem misztérium formájában hódoltak, hanem eredendően azok produktumai voltak, és ezt tudták.

Az elsőség azt is jelentette a sumérok esetében, hogy mindent – ma hasonlatként azt mondhatnánk: rövidített film formájában – át kellett élniük, amire azután a későbbi civilizációknak újabb évezredek adódtak. Most-már kicsit megsértve a tabuk hatalmát soroljuk: tanúi voltak az „isteni” genom keveredésének az emberével, a termonukleáris háborúnak, a Vízözönnek, végül megtapasztalhatták azt, hogy hatalmuk letűntével, náluk primitívebb emberek legyilkolják őket, olyanok, akik azért kultúrájukat továbbra is megpróbálják "életben" tartani, mintegy totemként/múmiaként. Mondhatnánk: ez a nagy kultúrák végső sorsa. Ám enyészetükben, poraikban is megtermékenyítőleg hatottak a görög szellemre, ill. az agglutináló nyelveket beszélő ősnépekre, és természetesen az akkádokra és a többi érintett sémita kultúrára.

Előttünk áll tehát a kezdetek kezdetén egy riadt kicsi nép, aki azonban együtt élt a „Földre alászállottak”-kal. Ki tudná azt ma akár csak elképzelni is, milyen az, amikor az ember az istenek és leszármazottaik leheletét szinte a tarkóján érzi. Annyira mindennek az elején állottak, hogy nem emlékeztek arra, honnan érkeztek, csak azt tudták, hogy délről, egy tengeri szigetről (, ahol a hegy sok volt, a termőföld és az édesvíz pedig kevés,) bocsátották őket küldetésükre. „A sumérok közelebbről soha nem határozták meg honnan jöttek, ami különösen azért érdekes, mert a hagyománymentés és emlékállítás egész kultúrájukat áthatotta. Mítoszaikban él a legendás Dilmun vagy Tilmun (akkád nevén) szigete, de egyébként csak a tenger felé intettek, ha az őshaza került szóba (Ninahakuddu alapján).

Ősrégi félelem élt bennük a természeti katasztrófáktól. A természet könyörtelensége és mostohasága komor érzésvilágot alakított ki bennük. A természet szépségébe való gyönyörködés csak mint valami távoli emlék élt tudatukban”.  Valamiféle védett helyről (”Éden”) egyszercsak kihelyezték őket a valódi földi világba, a Tigris és az Eufrates vidékére, ahol már nem vigyáztak rájuk. Bár ez a környék kellemesebb klímájú volt akkor, mint amilyen ma, nem csodálkozhatunk, hogy ez alapvetően megrázó lehetett számukra. Azonban nemcsak, hogy felnőttek a feladathoz, hanem az ember történetének egyik legsikeresebb civilizációját is fel tudták építeni. 

Szellemi világukon azonban még hosszú ideig jól látszott, hogy függnek, szinte csüggenek az őket létrehozókon. Ez a szoros kapcsolat a földönkívüliekkel vezetett gondolkodásuk elvonatkoztatott, absztrakt, egyben mágikus jellegéhez. A név kimondása náluk teremtőerejűnek számított. Ami nincs megnevezve – nem is létezik. Vagyis a szóval teremteni és pusztítani is lehet. Abszolút hittek a sorsban, az előre kijelölt útban, a végzetben. De hittek abban is, hogy ez nem megváltoztathatatlan.  Időnként életsorsukért, végzetükért egy-egy „isten” elé járultak, akiktől – a papokon keresztül – megkapták az egy-egy időszakra vonatkozó útmutatást. Ez azt jelentette, hogy kötelezettségüknek eleget tettek, hogy „istenük” ismeri nevüket, meghatározta sorsukat, és ők ennek az akaratnak behódoltak, „isten” által kijelölt sorsukat vállalják (Ninahakuddu alapján).

Valami határtalan koncentrációval figyelhették a közöttük élő „isteneket”. Teljesen érthető, hogy náluk jelent meg először a tükrözés-elmélet, miszerint földi világunk csupán tükörképe egy égi rendnek. A Nibiru bolygó/törpe-csillag „isteneik” szülő-és élőhelye, 3660 évenkénti ciklikus visszatérése alapján teljesen logikusan hittek a világ egységességében és abban, hogy a világot a körforgás jellemzi.

A sumér kultúra hihetetlenül fejlett, harmonikus és békés volt. Szembetűnően az emberi életre történő első rácsodálkozást élték meg, igazságérzet, tudásvágy és törekvés jellemezte őket. A városi civilizációt egyszerre a tökély szintjén és - a mára oly ismerős ördögi vonásai nélkül - alkották meg. „Ha eltűnődünk a sumér civilizáció alkotásain és vívmányain, óhatatlanul eszünkbe ötlik, hogy nemcsak erkölcsi igazságérzetünk, építészetünk, művészetünk és technológiánk számos eleme gyökeredzik Sumérban, de a sumér intézmények ismerősnek tűnnek. Lelkünk mélyén mindnyájan sumérok volnánk” (Z. S.)  

A sumér „Pantheon”

Tulajdonképpen alig százötven évvel ezelőtt fedezték fel a bibliai Káldea, a Sineárok földjének óriási szellemi hagyatékát. A sumérok beszámolói (hivatalosan ma hitvilágnak, vagy mitológiának nevezik!) azért is különösen érdekesek, mert kiváltképp a mai ember számára fejthetők meg, értelmezhetők (lásd a csillagászati, űrtechnológiai, kozmológiai összetevőket). Függetlenül attól, hogy e témákat az a bizonyos „kettős tabu-intézmény” gyakorlatilag teljesen karanténba zárja. Ez (az értelmezhetőség) abból is fakad, hogy a suméroknál – futó betekintésre legalábbis úgy tűnik - a közvetlen tapasztalás rendszerezi a tudást, ami a görögségben, ill. általában az utód-kultúrákban már csak közvetített jellegű.

A sumérok az „égből alászállóakról” rengeteg dolgot összeírtak, későbbi értelmezések érthetően e lényeket tartották a sumérok isteneinek. Végül teljes félreértelmezésbe torkollott a dolog. A sumérok ugyanis csak azt mondták el százezerszámra rúgó agyagtábláik jó részében, hogy mindent, ami fontos volt nekik, az égből alászállottaktól kaptak. Annak az idegen fajnak (mai new-waves/kozmológiai fejtegetésekben intergalaktikus telepítő fajról írnak) a kultúrája egyes jelek szerint Isten egylényegűségének tudatára épült. Anu és fajtársai (Anunnakik, vagy nephilim) azonban nem voltak (a mai felfogás szerinti) istenek a Nibiru-i idegen civilizációban, hanem egy uralkodói dinasztia. (Zeharia Sitchin adata szerint pld. Anu dinasztiáját 21 uralkodói „istenpár” előzte meg, neki egy feleségétől és 6 ágyasától összesen 80 gyermeke született…)

A valódi isten-fogalomhoz képesti különbségük azonban lényegesesek (nem rendelkeztek isteni tulajdonságokkal: halhatatlanság, teleportáció, stb.). A suméroknak természetesen nem lehetett releváns ismeretük az idegen civilizáció belső természetéről, mivel ők csak egy speciális osztaggal(?), személyzettel(?) találkozhattak, az u.n. Anunnakikkal, akik ténylegesen tevékenykedtek a Földön, ill. ezeknek a lényeknek az irányítóiról tudtak. Ezekhez a lényekhez, elsősorban az irányítókhoz, jóval fejlettebb civilizációjuk, valamint irányító szerepük miatt kezdetben mint szülőhöz, később egyre inkább mint „Isten”- hez kezdtek el viszonyulni a sumérok. Olyanok voltak számukra, mint az „Isten”, tulajdonukat képezték, dolgoztak nekik, imádták őket, adott esetben könyörögtek hozzájuk, de egyben a tapasztalat szintjén folyamatos kapcsolatban álltak velük, rengeteget tanultak tőlük, ezzel párhuzamosan véleményünk szerint tudati szinten tisztában voltak e viszony minden aspektusával. Ez inkább égből alászállt királyság volt, semmint bevett vallás.

Még nem érintettünk egy fontos kérdést: a szóban forgó idegen civilizáció hozta volna létre a sumér kor előtt jóval a ma ismert embert (HSS), mégpedig szolga-faj létrehozása céljából, génsebészeti úton, földi homonidák és saját gének kombinálásával. Ezáltal az ember kifejlődésében az (óriási) evolúciós ugrás is jól magyarázható. Ezt Enki vezetésével az Anunnakik hajtották végre, akiknek a létszáma pár száz, maximum ezer lehetett (a Kr.e. I. évezred közepén utolsó példányaik is szervezetten távoztak a Földről). De érdekesebb kérdés, hogy milyen lények voltak az Anunnakik (akiket ugye a sumérok közvetlen közelről ismertek)?

Az Anunnakik teremtő erőt képviselnek –mondjuk Ninahakuddu írásai alapján – az ember oldaláról nézve: sorsteremtők, minden egyes sumérnak megvolt a maga személyes védő Anunnukija. A kreatív fantázia birtokosai voltak, az „isteni” gondolat kivitelezői, megvalósítói és tovább-terjesztői. Nemcsak az ember megteremtéséről van itt szó, hanem nagyszabású égi ás földi építkezésekről. Az Anunnakik irányítását 12 fős nagytanács intézte (..na persze a „főistenek”…).

 A „drámai alaphelyzetet” a két civilizáció között éppen az Annunakik idézték elő azzal, hogy genetikailag keveredni kezdtek a földi őslakosokkal (lásd naphidem, vagy óriások). A szuper-gének kontrolálatlan kikerülése kedvezőtlen jelenség volt az idegen civilizáció számára, de ha jól értjük, a folyamatnak erőszakos beavatkozásaik ellenére sem tudtak gátat szabni. Szinte szürreálisak azok a leírások, amelyek szerint döntenek az emberiség elpusztításáról. Az Anunnakik vezetői (nagytanács) azonban ellentétben állnak egymással, és Enkinek köszönhetően az emberiség mégis fennmarad (a Vízözön ellenére). Sőt, a génfrissítéssel az ismert hatalmas fejlődési spiráljába kezdett, míg a hibridizáció látható jelei fokozatosan tűntek el. Még egy ideig óriások (naphidem) is járkáltak a Földön, de generációk során a testméret és az életkor fokozatosan csökkenve elérte az átlagosat.

Egy-két jólsikerült vérvonal már az írott történelembe is beleér. Mindenekelőtt nephilimnek tarthatjuk többek között Ábrahámot, Nimródot. A nevezetes istenkirály dinasztiákat is minden valószínűség szerint nephilimek alapozták meg.

A töméntelen fennmaradt adat/utalás ellenére mégis nehéz megítélni milyenek lehettek a nephilek, amikor még számosabb állományuk élt a Földön. Nem tudhatjuk, volt-e lelkük, és azt hallhatatlannak tartották-e ők maguk. Úgy tűnik az ember egyisten-hite nekik köszönhetően jelent meg. Ugyanakkor rengeteg negatív beállítást lehet olvasni róluk, roppant harciasak, viszályt keresők is lehettek. Elég Nimród lázadó szellemére gondolni.

Így pld. a Vízözön előtti időkkel kapcsolatban Laurence Gardner Énok könyve és a Jubileumok könyve alapján arról értesít minket, hogy az Anunnakik hibrid utódai (ezeket naphidemnek nevezi) nephil apjuktól komoly tudásra tettek szert, anyjuk révén mégis primitívek maradtak és nem tudtak megbirkózni az isteni tudománnyal. Nagyobbak és erősebbek voltak az embernél (eljo) ezért lemészárolták őket. Szerinte népirtásra került sor: a naphidem faj kiirtotta az eljo népet, miközben a nephilek sikertelenül próbálták visszatartani fiaikat.

A dolgok elfajulásában mindkét fél hibás lehetett. Egy csomó sumér feljegyzés arról szól, hogy az Anunnakik csalódottságuk miatt (?) teremtményüket, az embert el akarták pusztítani (Anki és támogatói kivételével), másrészt, ha a földi projektjüket fenn akarták tartani, szükségük volt az emberre. A naphidem (óriás) faj sem lehetett annyira buta, hogy ezt ne fogja fel. Ezenkívül a két faj keveredése elég nagymértékű lehetett. (L.G.  szerint egyébként az eljo teljesen kipusztult, a HSS pedig teljesen hibrid.) Végeredményben a Vízözön során a HSS tényleg majdnem kipusztult, de nem az Anunnakik és naphidem miatt, hanem egy el nem hárítható külső körülmény, az X-planet hatására.

A Vízözön után a nephilek egymással tovább rivalizáltak és küzdöttek, mégis, nem ők irtották ki Enki szeretett, szinte gyermeki népét, a sumérokat (hanem olyan mélyről jövők, akiket a Föld szült…).

A „találkozások”

Bár mostanában sokan 2012-lázban élnek, a hozzáférhető adatok szerint a vörösbarna törpe később kell, hogy megérkezzen (…hááálaisten…). Abban a legtöbb forrás egyetért, hogy a legutolsó jégkorszak egyben óriási áradásokkal ért véget, ami egyben azonos a „nagy” Vízözönnel, és feltehetően köze van a Nibiruhoz. Ekkor a HSS-faj is majdnem kipusztult. Ezt általánosságban Kr.e.12-11 évezredre teszik. Dokumentált, ill. bizonyított, hogy Kr.e.556.05.19.-én rendkívüli teljes napfogyatkozás történt. A spirituális nézetek szerint k.b. ezidőtájt a Földön még élő Anunnakik szervezetten távoztak („a királyság felszállt az égbe”). Mivel abban nincs okunk kételkedni, hogy a Nibiru 3660 éves pályán kering a Napunk körül, a két fixált időpontból adódik a találkozásoknak az a „menetrendje”, amikor a Nibiru Földközelben lehet(ett): Kr.e. 11536, 7876, 4216, 556, Kr.u. 3104. (Persze, ha Herbert Illig kitalált középkor elmélete igaz, akkor a köv. találkozás már 3401-re esik…)  Számos elemzés egyébként 2900-ra prognosztizálja a következő „találkozást”, ill. 3600 éves keringési idővel számol (forrásaink közül Sitchin, és az integratívmedicina is), így 11500 adódik a Vízözönre. (Ez esetben az előző „találkozás” Kr.e. 700-ra esik.)

Források

Zecharia Sitchin: A 12. bolygó

users.atw.hu/ninahakuddu/sumer.php 

http://integrativmedicina.hu/scifi/index.html

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/2012-avagy-dimenzovaltas/3074

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/2012-avagy-dimenzovaltas/3075

Laurence Gardner: A Grál-királyok eredete – Ádám és Éva pendragon öröksége