HTML

Albi trópusai

Néha gondolkodom azon, hogy vajon a trópusok listája, ami az irodalomelmélet szerint "kőbevésett", hogyan kapcsolható össze sok mai, kedvtelésből, de művészi szándékkal létrehozott alkotással, a személyiség szuggesztív produktumaival. Egy persziflázs, egy kép-komment, stb. aligha elemezhető klasszikus módszerekkel, pedig az "ékesszóláshoz" van valami közük. Mindegy, már nem fogok irodalomelméletből sem doktorálni:) ...Azért az ember néha ír ilyeneket, tapasztalatból tudom.

Bejegyzések

Kategóriák

Linkblog

Friss topikok

Nyilatkozat. Kijelentjük, hogy teljes mértékben tiszteletben kívánjuk tartani az alkotáshoz fűződő jogokat. Csak a forrás megjelölésével, nem kereskedelmi céllal, egy pontosan körülhatárolt témájú szellemi utazás elmélyítése céljából vettünk kölcsön képeket. A jogtulajdonos kérésre ezeket töröljük. Kérjük, ezen nyilatkozatot egyúttal a kép tulajdonosa fogadja el a kölcsönvételhez történő utólagos hozzájárulásának megszerzésére irányuló kérelemnek.

Éltünk minden ékessége

2012.07.07. 21:37 murcielago

zsoltárhoz.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: versidézet

Még egyszer a V_L gyökről

2012.06.26. 17:59 murcielago

 

Bevezetés

VAN egy nyelv, melyben ha egy új szót alkot/képez valaki, akkor ezt a „kreálmányt” a nyelvközösség minden tagja azonnal és probléma nélkül megérti. Ha e nyelvközösség néhány értelmes tagját tartósan elkülönítik, bizonyos idő múlva könnyen lehet, hogy nyelvi leleményekkel fogják egymást óraszám szórakoztatni, párbeszéd-szerűen. Ugye a magyarról volna szó, de miből adódik ez?

Nyelvünk gyökrendszer felépítéséből. Alapvetően szavaink képiségéből, zenéje, benső értelme végtelen bőségéből, családosságából és összefüggéseiből. Czuczor–Fogarasi szerint szavaink zömmel – tööbb, mint 2000 -, elsősorban három, ill. néhány hangból álló gyökből erednek, bennük gyökereznek, s belőlük sarjadnak a szóbokrok. A gyök szómag, vagyis az az általános jelentés, amelyből a belőle kinövő szavak értelme származik. A magyar gyökrendszer egyszótagú és 1-4 hangból állhat. Ennek következtében logikusan nem lehet átvevői viszonyban olyan ragozó(pontosabban toldalékoló/ragasztó) nyelvekkel, amelyek gyökrendszere kettő, vagy több szótagú.

A gyökök összekapcsolódhatnak, megjelenhetnek toldalékokban és összefüggésben állhatnak más szóalkotó módokkal, pl. a hangváltással: Somlyó–somlai, fél–feles vagy pl. a megfordulással: köp–pök, vét-tév stb.

Az élő gyökök képeket villantanak, melyek minden magyarul értő számára megvilágítják a belőlük toldalékolt szavak értelmét. Ezért nálunk nincsenek pár száz szón tengődők: az értelmes magyar passzívan a teljes magyar nyelvet birtokolja. Az élő gyökök képsora a levezető/deduktív nyelvi látásunk alapja, elsőnek az egészet látja/láttatja, a lényeget, s abból eredezteti a részeket. Ezért hangsúlyos szavaink eleje, és ezért tesszük a mondatban előre a fontosat.

Ahogyan Marácz László megfogalmazta: „Minden magyar gyök tagja valamilyen nagyobb egységnek, a szóbokornak, s így minden gyök képviseli a nagyobb egységet. Így a pars pro toto elv érvényesül. A kisebb egység képviseli egyben a nagyobb egységet is. Tegyük fel, ha a világmindenség, a teremtés is erre az elvre épül, akkor megérthetjük, hogy miért boncolgatunk a magyar szótár kutatásakor isteni titkokat.”

A magyar nyelv szavai nemcsak játszi könnyedséggel járnak át a más nyelvekben elég szigorú szófajhatárokon, hanem másfelől szinte nincs is olyan fogalom, melyet ne tudnánk több szóval-képpel megvilágítani. A gyökök és jelentések finom változásaiban összefüggések szerves kapcsolatrendszere tárul föl, s ez állandó gondolattársításra, analógia-sorok áttekintésére késztet bennünket.

Azt mondják a témában elmélyedők, a legsajátlagosabb magyar szó a „magyaráz”, mintha a homályra, a széttöredezett jelenséghálóra úgy engednénk rá nyelvünket, hogy ezáltal a végén mélyen szemléletes, tiszta, Nap-világos szemlélettel is gazdagabbá váljunk.

 

Hogyan értelmezzük „van” szavunkat?

„A „van” … a V-L mássalhangzó gerincű szóbokor egyik tagja.”- írtam, de az ott ezzel kapcsolatos fejtegetéseimet most részben pontosítanom kell – (hiába no, csak látszólagosan könnyű a gyöknyelvészet…)  : a V_N önmagában egy, - igaz kicsinyke – szóbokrot alkot: ide tartozik a VÉN és a VON gyökökből képzett bokor. Értelme kapcsolódik a nagyobb, V_L szóbokorhoz.  A magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatók hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel.

A V_N és V_L szóbokrok kapcsolatát nem is olyan könnyű belátni. Az ide tartozó VAN szógyök, amely egyben ige, melynek a ragozása rendhagyó, nem teremtő gyök, magyarban további szavakat nem tudunk létrehozni belőle. Azt is tudjuk, hogy régen a „VAGYon” volt helyette használva, ami teremtő gyökre épült. Mindez táplálhatja az arra vonatkozó gyanút, hogy a „van”- szó eredetileg mást jelenthetett. „Minden valószínűség szerint a „VAN”-nak volt egy olyan jelentése, amire már nem emlékezünk (és ami nem teljesen fedte le a mai „van” szó jelentét).”- fogalmazta meg sejtését murcielago, és íme a sejtést konkretizálni tudjuk:

Találtunk ugyanis egy érdekes etimológiát a „VAN”-nal kapcsolatban. Mint tudjuk ANU, azaz AN volt az ég istene, vagyis a teremtő isten a suméroknál (de egyes vélemények szerint Egyiptomban is Atum névvel). Később, EGY-ként, ÚR-ként is nevezték, vagy mint Él-Eljont tisztelték (ÉL itt a „Legfölségesebb”). Az Ószövetségben Isten magáról így beszél: „Én vagyok, aki vagyok.” , Isten tehát magát a lenni ige egyes szám első személyének nevezi.  „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.” Azonban, mint az Borbola J. tanulmányában olvasható, a fordítások pontatlanok lehetnek, vagyis inkább az indogermán nyelvi sajátosságok miatt került be a személyes névmás. A szöveghű fordítás magyarul készíthető el és az a köv.: „AN vagyok, aki VAN. /…/ A VAN küldött engem hozzátok.” Vagyis és amennyiben az „én”személyes névmás fordítási pontatlanság, akkor An a mi istenünk neve.

Létezésünket AN, azaz teremtőnk neve nélkül ma sem tudjuk kifejezni. Ige for­má­jában – mint bemutattuk – a VAN ragozott alakjait használjuk, AN nevét pedig önmagunk jelölésére, személyes névmásként mindmáig őrizzük, sőt, szükség esetén ki is mondjuk. Magas hangú változatában azonosulhatunk vele: Én vagyok.

Ez az egyetlen igénk, melynek tövéből nem tudunk főnévi igenevet képezni (más igenevet sem), mi nem tudunk van-ni. Azt csak Ő tud. Ez tehát nem lehet emberi képesség. Mi csak csatlakozhatunk hozzá, ha nevét igeként kezelve sze­mély­ragjainkat hozzá illesztjük. De ilyenkor sem használhatjuk teljes nevét, ez ben­nünket nem illett, csak tőhangzóváltozás után azonosulhatunk vele: én vagyok, te vagy, Ő VAN, mi vagyunk, ti vagytok, Ők VAN-nak. Viszont megállapíthatjuk, hogy ezt az igetövet nem lehet közvetlenül ragozni, az igemódokat nem ismeri, az egyes (de a többes) szám harmadik személyben ragozásával ellentétben visszatér ere­deti alakjához, egyszerűen hiányoznak valódi igei tulajdonságai!

Idézet után visszatérve a V_N/V_L esetleges kapcsolatára, két dolgot lehet figyelembe venni. A VALóság kezdetektől folyamatosan létezik, tehát mindig volt, azaz „VAN” valami VALóság, ami éppen létezik. Ez a mindig létező „van” tehát nagyonis „VÉN”, hiszen kezdetektől létezik. Másrészt a magyar gyökrendszerben minden képi és nyelvi VONatkozás a VALóságra vonatkozik, ebbe VONódik be minden képi és nyelvi jelensége. A von ige nagyon karakteres, egyértelmű jelentésű. Amikor lezárunk valamit: VONalat húzunk. A VONatkozás egyértelmű szellemi kapcsolat valami vagy vonatkozik valamire, vagy nem. Ilyen egyértelműen vonatkozik a nyelv is a valóságra, bár maga a nyelv sokértelmű.

 

A CS_L(L),  V_L(L) és B_L szóbokrok kapcsolata

A CS_L(L) és V_L(L) és B_L teremtő gyökök között – hangtanilag –  az „L” a kapcsolat. A magyar nyelvben az élettel, annak feltételeivel, majd megszűnésével kapcsolatos kifejezések elsődleges kulcshangja: szül, lét, él, lég, lé (víz), élés (élelem) – öl, gyil, hal. (A vele kezdődő szavakban: lágy, lenge, légies, lazít, lassú, lanyha érzetét sugallják, bár e hanggal kezdődnek a lázad, legény, lovag, lövés szavak is „Ha te, ki puszta lég vagy”-mondja Shakespeare. Szóközti hangként is közvetít érzelmi töltetet: kellem, kellemes, szerelem stb.) A dravidában Murungának , a háború istenének a fegyvere VEL volt, ami mai fantázia alapján a lézer-fegyverek közé tartozhatott.

A sumérok szerint a csillag a fényt, az isteni életet jelenti. A magyar nyelv is igazolja ezt az olvasatot. A CSILL gyök a csillag szóban összefügg a világosság, világ, villany stb. VILL gyökével, a CSILL gyök pedig rokon a CSIR gyökkel is. A CSIR gyök teremt olyan szavakat, mint csíra, csírádzik, csírás.

A V_L gyökben szereplő „V” az el­lentétek hangja: vádol, véd, óv és ver. Ez a VALóság VÖLgye itt, ahol örök VÁLságban VÁLaszthatunk ugyan, de VÁLLalkozásaink gyakran VÁLságba futnak, s elVÁLnak útjaik a legjobb barátoknak is, sőt ellenségekké is VÁLhatnak. Talán(hogyéppen) – ahogy Kolumbán Sándor írja – egyszerre fejezi ki az avulás és a jövő fogalmát is, szétválás, eggyé válás, valamivé válás, semmivé válás, a választás, vásárlás fogalmát.

Ahogy – nyelvész is volt - dr. Padányi Viktor fogalmaz: „vala, volt, vég, vén, év, avas, avar, avult, avítt, végez, eleve szavaink mind múltra utaló fogalmakat jelentenek. A Halotti Beszédben van egy feltűnő alakú múltidő; "teremtevé" (Eleve teremtevé Isten Ádámot) de -va -ve -ván, -vén ragjaink a cselekvést megelőző, avagy azt kísérő folyamatot fejeznek ki. vá, -vé ragjaink pedig a priori folyamat eredményét, tehát befejezést érzékeltetnek.”.

A v hang folyamatkezdő értelmét a vetni ige is mutatja. A v ugyanakkor a folyamat végének várását is jelzi. Úgy érthető meg könnyebben, hogy magot vet, és magot arat. E betű jelzi, hogy eljön az ideje a születésnek és az elmúlásnak is. „V-AN szavunk tehát tisztelgés a Teremtő elött, ahányszor kimondjuk/leírjuk, akkor-is, ha már fogalmunk sincs erről…*

Ugyancsak az „l” hanggal hurkolódik a jelentéscsoporthoz a B_L gyök. Él-Eljon, a sumér-kánaáni isten (alias Enlil) egyik fia volt Baal. Az izraeliták „szövetségkötése” Jehovával – egyistenhit - a feleség és a leszármazottak „detronizálásával” járt. Innét számít Baal lázadó fiúnak, „sátánnak”. A sátán fogalom akkor más volt, mint ma: a kánaáni hagyomány, és a nem kanonizált evangéliumok szerint a „sátánok” gonosz cselekedeteiket Isten engedélyével viszik végbe.

Baal isten az idő kapujában áll és az időben megjelenő élettűz/isteni naptűz erejének az ura. A növekvő hold harmadik, legutolsó stációjában az eget Baal isten uralja. Baalt magyarul Bálnak/Bélnek hívják. Az örmény tradíció szerint – hasonlóan a magyar népi hagyományhoz - Baal azonos Nimróddal, aki a Biblia szerint Chus fia volt (az örmények szerint Chus fia Meszdrim volt, unokája Nimród). Ez az ősisten (kultuszának középpontja Nippur) egyben misztikus őskirály is, egy olyan harcos, aki Bél/Baál isten élő gondolata

Vagyis bábeli Bél/Baál istent megismerve közelebb kerülünk a belülről jövő belső elhatározáshoz, a belső tűzhöz és erőhöz (vagy legalábbis, hogy megértsük azt). Ez a B_L gerincű szóbokor természetes kapcsolatot tart az isteni eredetű világossággal, a V_L-szóbokorral, de ide kapcsolódik másik irányból a B_R szóbokor (BORa = élet vize, a honfoglalás-kori magyarok idejében még ismert volt a bor szónak egy másik jelentése is: a folyton változó, élő anyagot jelentette).

 

Azért a „van” szó etimológiája nem semmi. Meg az, hogy teljes feledésbe merült…

 

* János evangéliumában a köv. olvasható: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben az Istennél.”. Ez Borbola J. szerint: ’Kezdetben volt Van, és Van An által volt, és An volt Van, ez történt kezdetben An által.’ Itt most a részleteket mellőzve Borbola J. szerint a „Van” az „ŐSTeNger”. Máshol a szókezdeti „v”-betűt különösebb jelentés nélküli védőhangnak tartja. Megitésünk szerint, ahogy fentebb érintettük, a „v” betű a megtörténttel van különös viszonyban. (Lásd fentebb a „Ahogy – nyelvész is volt” kezdetű két bekezdést, valamint az azt megelőzőt.)

 

Előzmény:

 

http://murcielago.blog.hu/2011/09/10/mult_idok_a_regi_magyar_nyelvben

 

Ajánlott források:

Borbola János: A Magyarok Istene, tanulmány. Monster, 2005 

www.okotaj.hu/szamok/29-30/betu2.htm

www.kolumbansandor.ro/magyar-szogyokok-a-roman-nyelvben/2.html

www.czakogabor.hu/index.php

Szólj hozzá!

Címkék: gyöknyelvészet miniesszé magyar nyelvtörténet

Fáradtangyal3

2012.05.09. 21:54 murcielago

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kövérek vagyunk és éberek

A meg-vesz-te-get-he-tet-le-nek

Téged lesünk, mint sas figyel rád

Csalétek vagy már, hiába futnál

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Így szólt Pazuzu

2012.03.16. 20:57 murcielago

 

 

 

Ó, Bizalmatlan Úr, Te

bennem nem bízol?

 

Pedig mindent tudok, és

mindenben segítek.

Mert az istenekkel ezt megtettem,

véled miért ne tenném meg?

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
                    Pazuzu, az asszír démon  

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Valaki

2012.03.15. 19:24 murcielago

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                   

 

 

 

 

 

 

Valaki beszólt az ablakon,

s ajtónk előtt megállt az Isten

 

 A kép forrása: http://www.flickr.com/photos/cochivan/with/6242599831/

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Seleucus*

2012.03.14. 18:48 murcielago

 

-Istenek nem vagyunk Alekszandrosz,

de én azzá tennélek.

-Egy diadokhosz Amon-Ré fiát, az istenkirályt?

-Halott a szent sereg,

vérük minket köt össze,

dárdám által együtt jussunk diadalra már!

* A 2,8 km átmérőjű Seleucus földközeli kisbolygó, ha eltalálja a Földet, globális pusztításra képes. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Hírnök és démon

2012.03.13. 18:14 murcielago

                                                                  

 

Láttam jövőtöket már,

engem hiába törtök össze

Még fekszem kicsit itt,

s majd mondok mindent el

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Fáradtangyal2

2011.10.10. 18:40 murcielago

mégegyszer újra felkelek,

csak hogy téged elérhesselek,

szeretni, ölni, vérben fürödni,

csak feledve, örökre, nem lenni
 

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Óda Ister leányához

2011.10.10. 15:27 murcielago

 

 

 

El nem enyésző volt a vágyunk

s arcomra ült ki tellíriumi fényetek,

ahogy szívünk egyszerre dobbant, kezem

érezve kezed.

 

S köröttünk a hyperboreusok

fehér arcú, csontnélküli, halk öregek,

tudnak mindent, mind a múltat, s vágyják,

várják istenüket.

 

Hatalmas a mosolygó tömeg

kik némán izzó szemmel isszák,

egy begördülő hattyúk vonta fogat

kisértetét.

 

Szemem elkapva mélyen a tiédbe fúrtam

mindent elvarázsló szelíd nimfám,

csókolva köszöntlek téged, ki ma

kettő déloszit vártál.

 

Apollón ekkor kísérte elénk a másik

főistent ciprus illatú sárga zekében,

a hold-fátyol övezte örökké szűz

vadűző Artemiszt.

 

Kit most sem szúrós szagú párduc,

sem rőt oroszlán nem követ,

kisérte őt aranyhajú Apollón

gesztenye illata.

 

Halkan mordult a hyperboreusoktól fehérlő mező,

kik az összes betegség és gyógyír titkát

már sokszáz éve tudják, eléjük járult

egyszerre két isten.

 

Isten nézi istennő társát, testvér a szűz testvért,

másik mintha húgként szeretné bátyját,

véle vadászva tölti el gyönyörűség

az egy nappal idősebbet.

 

Testvéröccse szelleme Egyiptom felé száll

látja arany palotában Ozíriszt és Íziszt már,

s fiukat, sólyomfejű Hóruszt Nap felé repülni

de a Nappal Apollón nem fog küzdeni.

 

Egymásnak estünk akkor este arámmal

boldogságot kettőzve magunknak,  Apollón

és Artemisz helyett is, hiszen

déloszi volnék én is.

 
 

 

 

A vers kapcsolódik:

http://murcielago.blog.hu/2010/11/16/spiritualis_nezetek_az_osidokrol_i_apollon_artemisz_es_a_hyperboreusok

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

Múlt idők a régi magyar nyelvben

2011.09.10. 21:12 murcielago

Mostantúl ne törődendjünk többé az dogmatisco grammaticaval, tsak ides anyanyelvönk, ahogyanaz evilágra jött volt, helyezkődelljék az szívünk fölibe.
 

Most ezt a példamondatot azért gyártottuk, hogy illusztráljuk, a magyar nyelv múltja a magyarban benne él ((a régies helyesírás csak ráadás…)). Szűkebben körülhatárolva témánkat: milyen lehetett a mainál összetettebb magyar múlt idő rendszer, és hogyan lehetséges, hogy ez úgy egyszerűsödött, hogy a kibővülés előtt is egyszerű volt (???)
 

Biztos van akit meglep, e tudományos kérdésben is homlokegyenest ellenkező nézőpontok vannak. A – nevezzük most „katedrainak” – álláspont szerint a magyar makogva beszélő, görbe lábú gyülevész hordát alkotva, a besenyők által űzötten csapódott mai lakhelyére. E lakhelyet elfoglalva kezdett kalandozásba. Talán a kalandozásra vonatkozóan, itt és most helyénvaló idézni Kossuth-díjas írónk szavait, aki bár a mai magyarokról írt, de a koherens nézetrendszert tekintve a múltra is vonatkozhatnak szavai: „és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire” (K. Á.) Szerintük a magyar legfeljebb egy jelen és egy múlt időt ismert, a többi idegen átvétel.
 

A „katedrai nyelvészet” tagadja, hogy a magyar nyelv ősi (a ma ismert nyelvek túlnyomó többségéhez képest), és hogy gyökrendszer struktúrája van. E nézet szerint a magyar nyelv csak átvevő lehet és soha nem átadó. Állítólag az összetett múlt idő nyelvi struktúráit is csak átvette. Nem tudják persze pontosan, hogy kitől (egyes nyelvészek szerit a latinból, mások szerint a törökből...), de mindegy-is: a lényeg szerintük, hogy a magyar csak átvevő lehet…
 

Elszakadva most-már a „katedrai nyelvészettől” nézzük meg közelebbről a mi kiveszett múlt időinket, vagyis az öt elemből álló teljes múlt-idő rendszerünket!
 

egyszerű múlt: iránk
elbeszélő múlt: ira (csak egyes szám 3. személy), másik formula irék (vsz nem élő, de Kazinczy pld. szerette használni)
befejezetlen jelen: írunk
befejezetlen múlt: írunk vala
befejezett jelen: irtunk
befejezett múlt: írtunk vala
régmúlt: írtunk volt

De most tényleg - mi ez a „vala/volt” szó? Erre vsz kapásból mindenki válaszol: létbeli segédige. De mi a töve?
A „van” ugyebár rendhagyó ragozású ige, önmagában értelmes, valódi szó. A V-L mássalhangzó gerincű szóbokor egyik tagja. E szóborba tartoznának – értelmezésünk szerint – a VIL/VAL gyökkel keletkezett szavak is: szinte minden, ami a világossággal és a valósággal függenek össze (sőt, a gyökök megfordíthatóságának feltevését elfogadva az indo-európai liv- szógyök is ide tartozik). Azt lehet mondani, a nyelvek keletkezése felöl nézve, hogy e nyelvben a fény felelt meg valaha az Igének (logosz), amely megteremtette a valóságot.  A „VAN” szógyök ehhez a bokorhoz tartozik, de mégsem centrális elem, csak úgy van a létezésben, miként ez egy segédigéhez (?) dukál. Nem is tudunk „VAN” gyökből képzett régi szóról (én legalábbis..), vagyis nem teremtő gyök.
 

A „VAN” tehát már egy képzett szó (vagyis már igazából nem szógyök, bár szerkezete hasonló), amely vsz a „VAL”-ból képződhetett. A „VAL”-nak (értelme nincs) ugyanis vannak képzett formái, de a „VAN”-nak nincsenek (míg értelme van), tehát a „VAL” az ősibb alak. A „VAN” tk. betölti a főige szerepet is, míg a „VAL-a” tipikus segédige. Ragozása:
 

én valék, mi valánk
te valál, ti valátok (nem biztos, hogy létezik)
ő vala, ők valának
 

Minden valószínűség szerint a „VAN”-nak volt egy olyan jelentése, amire már nem emlékezünk (és ami nem teljesen fedte le a mai „van” szó jelentét). (Ha most brutálisak akarnánk lenni, azt mondanánk, olyasmit jelenthetett, hogy:”létrehozottként létezik”, de nem akarunk azok lenni…). A  „van” szó egykori jelentése végülis mellékes most, ha azt vizsgáljuk, hogy az összetett múlt idők idegen hatásra, művileg jöttek-e létre az ómagyar nyelvünkben.
 

A „VAL”-gyök számtalan képzett formáiból most említsük meg a valamely-típusú képzéseket, melyekről a nyelvészek kimutatták, hogy a régi magyarban a mai „minden”-képzőnek feleltek meg. Vagyis kb. minden létező, akit a Teremtő alkotott….
A „VAL”-gyököt azután szabályosan képezték: vala, ami ugyanaz, mint a látá, nézé, ira, stb. Ott tartunk tehát, hogy egy teremtő gyökhöz („VAL”) teljesen szabályosan illesztettek jelet („vala”). Az így létrejött forma folyamatos szemléletű.
 

Mint láttuk a „VAL” ősibb forma, mint a „VAN”, tehát a vala-szerkezet előbb kellett, hogy kialakuljon, mint a van/volt szerkezetek. Ha most sterilen nézzük, tulajdonképpen mondhatták volna, hogy „írunk van”, ahelyett, hogy „írunk vala” , de az utóbbit választották. A „VAL”- gyöknek régen sem volt értelme, így ezt választották, mivel a segédigének igazából nem szabad valódi szónak lennie (amennyiben egybeesik egy valódi szóval, akkor annak többjelentésűnek kell lennie). Ezen logika alapján viszont az „írtunk volt” szerkezet legalábbis gyanús, hogy művileg került be a nyelvbe, hiszen a van/volt elemű összetett múltas szerkezetek (szerintünk) későbbiek. (Közvetve erősíti a gyanút, hogy a „szoktam volt” kifejezés ma is él, míg a „szoktam vala” már nem.) Persze ettől ez a forma még „jól hangzik”, s így joggal válhat az élő nyelv részévé, sok nyelvújítási szóhoz és szerkezethez hasonlóan.
 

Ugyanakkor  ha egyszer létrejött egy „VAL-a” formájú folyamatos szemléletű segédige, akkor a logika szerint ennek meg kellett jelenjen befejezett szemléletű pandantja is, vagyis újra eljutottunk oda, hogy a volt (van ige múlt időben)jelentése  a régi múltban valamilyen befejezettségre, korlátozottságra utaló mozzanatot is tartalmazhatott. Ez arra utal, hogy az öt elemből álló régi magyar múlt-idő  rendszerben az egyik szint kifejlődése szükségszerűen maga után vonta a következő szintet, és így tovább, ami a szerves fejlődések sajátja. (Ha leképezéssel jött volna létre, akkor egyszerre jelenik meg az összes forma.)
 

A „VOL” teremtő gyök tehát rokon a „VAL”- jelenséggel, csak ehhez általában valamilyen feltétel, korlát, vagy csak valamilyen múltba vezető értelem kapcsolódik (volt, volna, voltaképpen, voltában)

 

Még Vörösmarty és Arany János is élőként használta az összetett múlt időket. Krúdyt külön is meg kell említeni: 
 

„S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múlnak vala mindazok az ellenséges jelenségek”-írja egy helyütt.  Ezt „újmagyarul” vszínűleg így kéne fogalmazni: S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múltak volna mindazok az ellenséges jelenségek.
 

Vagyis Krúdy könnyedén kikerüli a feltételes módba helyezett mellékmondatok egymás-utániságából eredő sajátos kattogó jelleget.  Hát hiába, a „vala”akkor is jobban hangzik a „volná”nál, ha már kiveszőben van (pontosabban lényegében már kiveszett). Érzi ezt az élő nyelv is, mert a „volna” kezd háttérbe szorulni a „lenné”-vel szemben. Persze a „lenné”-re majd ugyanez a sors fog várni… Egyébiránt a kiveszőben lévő összetett múlt alkalmazásának Krúdynál időfilozófiai háttere van, a valóságos szereplők egy elmosódó, álomszerű múltban (félmúltban?) jelennek meg.
 

Az az igazság, ha visszagondolunk egy múltbéli élményünkre, szubjektíve akkor is egy véget nem érő folyamatnak látjuk (mindaddig, amíg felidézzük magunkban), ha az nyelvtanilag befejezett, akár pontszerű. A kezdetek újra és újra elkezdődnek a visszaemlékező tudatban és sokszor sosincs vége a cselekménynek…
 

Hát ugye, a lélek nem közvetlenül fogalmaz…

 

Megjegyzés. A magyar lét-és segédigéknek a gyökrendszerben történő elhelyezésére nem találtam forrást, így a fenti fejtegetések próbálkozásnak tekintendők. Marácz László Módszertan-elméleti irányelvek a magyar nyelv kutatásához c. írásában kitér a  fényre vonatkozó szóbokrokra, illetve gyökkapcsolatokra, felsorolva a következő láncolatokat: P-L, V-L, CSL, -L.
 

Sajnos a V-L láncolatot nem elemzi részletesen.

 

2 komment

Címkék: gyöknyelvészet miniesszé magyar nyelvtörténet

Spirituális nézetek az ősidőkről V. - Magyarország Holdkirályság

2011.08.17. 21:20 murcielago

 

A táj, hol egykoron a holdkultusz középpontja volt (Carrhae)...(A közvetlen jelenlét bizonyítékai egyre halványulnak és fogyatkoznak…)
 

 

"Oldalamon vagyon árdeli szép hold"

   - Kibővített vázlat -

 

Bevezető

 

„Mint az oroszoknak a magyarokról szóló honlapján olvashattuk régebben, Magyarországot a középkorban Holdkirályságnak is nevezték. Ez az állítás korrelál a magyar finnugorász történelem Árpád-meséivel, ahol is a "gyula" volt "holdkirály"-nak nevezve, a "kende" pedig "napkirály"-nak.” – írja az origó történelem fórumán (el)ismert blogger (MeaCulpa).
 

Vajon mit értettek Holdkirályság alatt azok a bizonyos középkoriak?
 

„Van e még arra halvány esély, hogy valamiképpen a modern ember visszaemlékezzen a kezdettől fogva emlékezetesre, és egy spirituális felismerés vagy kapcsolódás révén ismét rátaláljon a szentség ösvényére, közösséget kovácsolva azáltal, hogy felismeri a modern ember rettentő magányát és belső feszültségét, módszereket teremtve e belső hajótöröttség megszüntetésére, és olyan egyetemes törvényeket alkotva, melyek mezsgyéjén elindulhat egyfajta szellemi regeneráció, tradicionális restauráció...”? (sonek)
 

"A vallástörténész számára a szent minden megnyilvánulása jelentőségteljes; minden rítus, minden mítosz, minden hit vagy istenalak a szentség élményét tükrözi, következésképpen a lét, jelentés és igazság fogalmait hordozza. Mint másutt megjegyeztem, >nehéz elképzelni, hogyan működhetne az emberi szellem a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a világban van valami tagadhatatlanul valóságos; és lehetetlen elképzelnünk, hogyan jelenhetne meg a tudat anélkül, hogy jelentést tulajdonítana az emberi elhatározásoknak és tapasztalatoknak. A valóságos és jelentést hordozó világ szorosan kötődik a szentség felfedezéséhez, az emberi szellem megragadta a különbséget aközött, ami valóságosnak, hatékonynak, gazdagnak és jelentéssel bírónak mutatkozik, és aközött, ami e minőségekkel nem rendelkezik; vagyis a dolgok zűrzavaros és veszedelmes áradata, véletlenszerű és értelmetlen felbukkanása és eltűnése.< Összefoglalva, a "szent" a tudat struktúrájának egyik eleme, nem pedig e tudat történetének állomása. A kultúra legarchaikusabb szintjeit emberként élni vallásos cselekedet volt, hiszen a táplálkozásnak, a szexuális életnek és a munkának szentségi értéke van. Másként szólva, embernek lenni -vagy inkább azzá válni- azt jelenti: vallásosnak lenni."(M.Eliade)

 

Amikor Jézust levették a keresztről, és lepelbe burkolták, lezárt szemhéjaira pénzérmék (obulus) kerültek, jelképezve a Napot és a Holdat. Görög szokás szerint ezt az alvilágba a lelket átszállító hajósnak, Kharónnak szánják. F. L. Filas jezsuita professzor még ki tudta betűzni a Leplen (ami ugyebár egy nem emberi képet/képmást tár elénk) az Qvintus Pontius Pilatus által veretett érme néhány betűjét és az érmén megjelenő augur- kampós-végű bot lenyomatát, de újabb hírek szerint – nem meglepő – az 1931-ben még fényképen kivehető halvány jelek, már nem vehetők ki.


A közvetlen jelenlét bizonyítékai egyre halványulnak és fogyatkoznak…
 

De miért követtek volna Jézus holttestének gondozói görög (vagy római, ez esetben azonos) gyászszertartást? Ha Jézus zsidó volt, ott nem volt elterjedt az érmés temetkezés (a wiki is csak egyetlen ilyen dokumentált zsidó temetkezési esetről tud).
 

„Mi is alapjában véve ez a történet az ezeréves királyság, az éden, a másik világ megtalálásáról?- kezdi páratlan monológjainak egyikét L. Borges, amit így zár le: - Mindent ki lehet ölni az emberből csak a királyság utáni vágyat nem, azt a szemünk színében hordozzuk, minden szerelmünkben, és mindenben, ami legbelül kínoz, felszabadít és megcsal.”   És ezt is:
„Talán van egy ezeréves királyság, de ez nem menekülés az erődítményt rohamozó ellenség támadása elől.”
 

Ez a poszt most a turáni népek néhány spirituális kérdésével kíván csak foglalkozni. A közelebbi múlt 100-200 turáni népet tartott nyilván (japán, ill. ujgur forrásaink szerint).Ez a száz-kétszáz nép legfeljebb 2-3 közlekedőnyelv segítségével simán megértette egymást.  A mai világkorszak nem a napnépek korszaka (mondjuk pl. Gönczi Tamás alapján). Akiken belül a magyar az, amely átfogja a teljes spektrumot, a népek ősgenezisétől a kereszténységig, sőt még azon is túl…A magyar kétségtelenül a napnépek egyik hallatlan túlélője, jóllehet történelmét és azonosságtudatát (nem beszélve politikai formációiról, alkotmányáról, stb.) hihetetlen nagyságú erők próbálták, és próbálják  elhazudni és sárbatiporni. Nagy civilizációs korszakoknak azonban mindig maradnak túlélői, megfogyatkozott számban és erőben ugyan, de innentől kezdve most már örökkön birtokolva a megélt tudást, és annak tapasztalásait. Így lesznek Látók az egykori Mágusból… akik a túlélésük folytán egy újabb beavatáson estek túl…
 

De maga a Római Egyház is elismeri a magyarság szenvedését és mártíromságát, hiszen csaknem „negyven” azoknak az Árpád-házi mártíroknak és szenvedőknek a száma, akiket szentté, boldoggá, vagy üdvözültté avatott. Akik ilymódon „égi ékességű földi megkülönböztetéshez” jutottak. (Ez a Római Egyház ugyanakkor sohasem tudta megbocsátani Atillának azt, hogy Rómát nem rombolta le, hanem, amikor (éppen) a római pápa könyörgött hozzá, lovát visszafordította a Tisza felé. Viszont Alarichnak és a gót vezéreknek sohasem róják fel bűnként azt, hogy háromszor leromboltak a „szent várost”.)


A Hold mint asztrálmítikus szimbólum


Artemisz a Vadon úrnője, az istenek fővadásza volt. Mint jó vadász, törődött az élőlényekkel, ő a hamvas ifjúság védelmezője is. A mitológiában állandóan jelen lévő ellentmondásokkal magyarázható, hogy szerepe is ellentmondásos, hol segít, hol akadályoz, szeszélyes és kiszámíthatatlan. A későbbi költők Artemiszt Hekatéval azonosították, ő a háromarcú istennő: Szeléné az égen, Artemisz a földön és Hekaté az alvilágban. Hekaté a rejtőzködő Hold istennője, a sötétség titkaihoz kapcsolták cselekedeteit. A Hold szépsége mindent fénybe von, azonban rejtőzve a baljós tettek jönnek el - a Hold alakjaiban mutatkozik meg legelevenebben a jónak és rossznak az a kettőssége, amely az összes istenben és emberben jelen van.
 

Mai emberek számára. A Hold a személyiség-tudat rejtett, ellenőrizhetetlen és finom: érzékeny és befolyásolható (önkéntelen információ- befogadó) részét testesíti meg. A Hold a kollektív tudattalannal kapcsolatban álló individuális tudattalan lelkivilágot, és így mindazt a bennünk rejtőző (mágikus) erőt és hatalmat jelöli, amely életünket fenntartja és irányítja, anélkül hogy azt különösebben irányíthatnánk, befolyásolhatnánk, akaratunkkal,  racionális értelmünkkel.
 

A Hold az asztrális világ, a védikus Siva szimbóluma, de az egyiptomi Thoth-é is, a 7-es számé, a vízé, az ezüsté, a Természet receptív, teremtő arculata. (Az őskori hagyomány minden erő- és képesség- és tehetség-megnyilatkozást a női princípiummal kötött össze. - a nő, a Sakti, a produktív és a produkált, vagyis a teremtett világ úrnője.) Pozitív aspektusában az érzeti önátélést, az emóciókat, a nem-tudatos erőket jelöli. Negatív aspektusában az uralatlan ösztönerők szimbóluma.
 

Más szavakkal, az Isten-Anya, a Nagy Genezisi Anyaméh, amelyet a Logosz, mint az aktív erő, megtermékenyít a Teremtés hajnalán, lehetővé téve az életet.
 

A Hold a vízzel áll kapcsolatban (lásd: „holdbéli csónakos”).
 

A Hold uralma alatt álló világ egyszerre pokoli és mennyei. Mégis kiegyensúlyozott. A kettős világ (mágia) nem különbözik az egység (moksa) állapotától. A kettes a dualizmus, az egymást kiegészítő ellentét száma: a sötét és a világos, a meleg és a hideg, a jó és a rossz harcának szimbóluma. A Hold nem démonizál, hanem mindent meghatároz…az istenség észrevehető hatását tükrözi (Numen: e szóval jelölték a rómaiak az istenség észrevehető hatását.)

Ősvallás
 

„Homlokomon vagyon
Fölkelő, fényes nap;
Oldalamon vagyon
Árdéli szép hold;
Haj, regö, rejtem;
Regö, rejtem!”
 

Az egykori szövegekből világosan kitűnik, hogy őseinknél nem napimádásról van szó, hiszen nyilvánvaló a nap jelképi felfogása: a Mindenható szeretetének, jóságának és akaratának - tehát elvont tulajdonságainak - égi jele. Így aztán teljesen érthető, hogy ez a jelkép az Isteni Fiúra, Jézusra, is alkalmazást nyert: „Földön immár új napvilág van“. „Felragyog immáron fényességes napja“ . „Szép kelet, szép nap! Nincs benned homály, / Mert az örök nap bennük a király“. „Ó dicső nap, híveid / Sötétséges szíveit / Világítsd be, légy velünk“.
 

A Hold népmeséinken és mondáinkon kívül - ahol mindig a Nap testvéreként szerepel - leginkább ráolvasásainkban fordul elő. „Új Hód: új kiráj! / Az én gyerekömet / A nehézség töri, / Te vagy a Ráadó, / Te vagy az Evövő: / Vedd le rúla.“
Fogfájás ellen: „Új Hód, új kiráj! köszöntölek Tégöd / Ezen üdvözlettel, hogy a fogfájást / Hárícsd e tűlem“. De az újhold segít továbbá hideglelés, sebesedés, szemölcs ellen is, de hozhat általános egészséget és anyagi jellegű szerencsét is. A fogyó Hold azonban veszít erejéből, és nem helyettesítheti tökéletesen az éj sötétjében a Napot.
Ha mindezeket összevetjük, érezhetővé válik a hold feladata és befolyási szintje: nem elvont, hanem kézzelfogható és lemérhető hatás. Így teljes mértékben kiegészítője az elvont Napnak, mintahogyan a holdfény egy bizonyos mértékben helyettesíti éjszaka a napfényt.
 

A keresztény hitfelfogásban hiányzik a Hold megfelelője. Mai egyházi énekeinkben nem fordul elő önállóan.
 

Külön vizsgálandó az „árdéli“ kifejezés, amelynek értelméről a mai tudósok is inkább csak találgatnak. Katona szerint „nem eldöntött, hogy Árdél (Erdély) vagy az Árgyélus (Argírius) szó lappang-e mögötte; jelentése elhomályosult.“
Ami Árgyélust illeti –írja Katona-, a név korántsem homályos, ha az ember egy „ókori“ nyelvet hív segítségül. Értelme “hatalmas, magasságos“. De elképzelhető, hogy a „sug-ár“ és „deli“ szavaknak az összekapcsolásáról van szó: „sugárral teli szép hold“. Minthogy azonban fenti holdunk mitológiai vonatkozásban áll a szövegben, bizonyosnak látszik a „hatalmas szép hold“ értelem. Mindenesetre a népmese szavai szerint Árgyélus királyfi „hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér“. (Klement Kornél)
 

S az árdeli hold (árapályt keltő Hold)? Európa közepén, távol a tengertől a dozmati magyar paraszt, vajon honnan tudta, hogy a Hold okozza az ár-apályt? Csak az elődeitől, az őseitől, akik a tenger mellett éltek, és ráhagyományozták e természeti jelenség emlékét.
Eszerint a magyarság tudása, vagyis a dozmati regösénekben megőrződött tudás több ezer éves. Mezopotámiából származik. S ha a magyar nép ismeretei ilyen régiek, és a hagyománya ilyen távoli időre nyúlik vissza, akkor ez folytonosságra utal. Ezzel azt állítom, hogy a magyar nép kultúrájának gyökerei a Közel-Keleten, Mezopotámiában keresendőek. (Marton Veronika)
 

A krónikák nem tudtak megnevezni egyetlen hun istenséget sem, mivel ilyenek nem léteztek. Ennek ellenére azt észrevették, hogy a hunok /magyarok imádtak egy Istenséget, akit sosem ábrázoltak, akinek a nevét sosem ejtették ki. A "mindenség Teremtőjének", a "mindenség Urának", "Mindenható Istennek" és hasonló címeken nevezték.
 

"A magyarok mindenekfelett az Egek Urát imádják"(Ibn-Fadlan)
 

"Csak azt imádják Egyetlen Istenként, aki a mindenséget teremtette" (Theophylaktosz)
 

„A magyar katonánál nagy mértékletességet és szűzi önmegtartoztatást találunk, mert a hűtlenségtől és a törvénytelen szeretettől irtóznak. Nagyobb része a házas és gyerekes lovasságnak gyakran három évig is távol katonáskodik házától, de soha házassági hitét meg nem töri.” (Bonfini)
 

Manicheus…(itt következnének az ősmagyar vallás manicheus jellegére von. utalások, amire jelen vázlatban nem térünk ki.)
 

A szakrális királyság, valójában mindig kettős királyság. Csak nagyon kivételes helyzetben összpontosul egy kézben egy kiválasztott, karizmatikusuralkodó esetében a királyság szellemi és fizikális vezetése. Mint ahogy van egy ismert, látható és megfigyelhető Ég és kozmosz, úgy létezik egy spirituális Ég, ami magát a spirituális kozmoszt alkotja és mozgatja. Ez utóbbi többnyire láthatatlan, és csak a beavatottak által látható, csak azoknak a tudatában fénylik. Ez a bizonyos láthatatlan Ég az a birodalom, ahonnan a szakrális fejedelem a „tudást nyeri”. (Gönczi Tamás)
 

Szabirok
 

"Eriduban kiképzett pap vagyok én,
Eriduban és Subarban születtem én."
 

Konsztantinosz Porphyrogennétosz, bizánci császár a 10. század közepe táján feljegyezte: a magyarok régi neve „valami okból” szábarti ászfali, erős vagy lovasszabir volt (egyenesen Árpád dédunokáira, Bulcsúra és Tormásra hivatkozott  -  miután a görög történetírók a magyarokat általában türköknek nevezték, Bulcsú vezér fontosnak látta, hogy kiigazítsa a császárt, hogy "őseiket nem türköknek, hanem szabiroknak nevezték"). 

Az ókori szubirok/subirok a suméreket megelőző mezopotámiai ősnép volt (Bíró József), akik a sumér időkben még államot is alkottak (akkád nyelven:) Subartu néven a Termékeny Félhold legészakibb pontja körül, Harran város tágabb térségében, gyakorlatilag Urartu és Akkád államok között. A sumér-subir és egyéb rokon civilizációk sorban lehanyatlottak a Kr.e. 2450 körül tetőző akkád-amorita-szemita támadásokban. Kr.e. 2200 körül jelentős éghajlatváltozás, a térség kiszáradása, majd 2141-ben a nomád amurruk támadása következett be. Aki e kultúrákban életét nem vesztette, menekülni kezdett.
 

A szabirok útja is „a Kaukázuson át, és a szkítákkal, majd a hunokkal, illetve az ogur-magyarokkal való szövetségen keresztül – ami egyébként a szabirok „eltörökösödéséhez” vezetett – az északi vidékekig, egészen Nyugat-Szibériáig (mely térségnek ők voltak a névadói) vezetett.  A szumér, akkád, perzsa, görög, örmény, bizánci, arab források, osztják népköltések egyöntetűen szólnak róluk, mint erőteljes, uralkodásra termett lovas népről, kiváló harcosokról, akiknek főfoglalkozása a háború, akik kiválóan értenek ostromgépek készítéséhez, a fémek megmunkálásához, s akik vert falú, oszlopos házakat és lépcsős elrendezésű földvárakat építenek maguknak.”(Z. Tóth Csaba)
 

Úgy tűnik ez a nép egészen széles kőrben, Mezopotámiától távol is elterjedt volt. Mivel Mezopotámia ősnépe volt, nagyon valószínű, hogy a „neolitikus farmerek” délről északra történő beszivárgása, vándorlása a Duna és a Vardar völgyében jórészt őket takarta. Jól követhető az armenid és dinári antropológiai típusok lassú és szisztematikus délről északra történő elterjedése. Tehát a Kárpát-medencében egy mezopotámiai-szabír elemekkel átitatott, letelepült, földműves, matriarchális jellegű kultúrának kellett már léteznie, amikor hirtelen a szabirok nagyobb létszámban (az alaplakossághoz méreten, persze töredék arányban) megjelentek itt.
 

Kr.e. 2200 körül tételezzük fel a legnagyobb mezopotámiai menekülthullámot, a Kárpát-medencében ekkor nemcsak békés, matriarchális kultúrájú u.n. ősnépek lakhattak, hanem ekkor már -  sok korábbi mezopotámiai menekült leszármazottai is – miután még Kr.e. 5000 körül kezdődött az első nagyobb kivándorlás Mezopotámiából. Ez esetben logikus feltételeznünk, hogy a még nagyobb menekültáradat egyben új uralmi viszonyokat létrehozva, itt egy archaikus királyságot hozott létre. (Persze, mivel a görögök és rómaiak, valamint írásbeliségük még ekkor sehol nem voltak, a rovásírásos feljegyzéseket pedig csaknem teljesen sikerült elpusztítani, erről írásos feljegyzést aligha fogunk találni.)
 

Mindazonáltal így megmagyarázható, hogy Evila Cselebi miért írt egy 4000 éves királyság pusztulásáról, tk. meginditatódva szemlélve a török bevonulását Budára, és miért írnak a kora-középkori orosz krónikák Holdkirályságról…e furcsa, kicsi, de a magyar ősváltozátát beszélő holdkirályság azután különös módon nagy túlélőnek bizonyult, sőt nemcsak túlélt, képes volt kivonni, megvédeni országát az indo-európaiak egész kontinenst elárasztó hódító áradatából, valamint (Pannóniát leszámítva) a római világuralomból is.

 

Azért gondoljuk, hogy ők maguk nevezték királyságukat holdkirályságnak, mert az ő napkirályságuk az, ami Mezopotámiában maradt, amivel csak az Árpád vezette had megérkezésekor tudtak újra egyesülni.” Csak” addig kellett kitartaniuk, elviselniük mindent, és ők megtették.  Tulajdonképpen ősi napkirályságuk egy távoli (mai szóval) filiáléjánaknak tarthatták magukat. Mivel azonban nemcsak fejlett, békés és matriarchális kultúrát képviseltek, hanem az őket befogadó ősnép is békés és matriarchális volt, a kultúráik ötvöződése – mint az néha előfordul – gyümölcsöző és hatékony lehetett.
 

Igazság szerint semmit nem tudunk e királyságról, sem királyai nevét, sem törvényeit – lehet, ez most nem is fontos -, valószínű, hogy hittek benne, hogy hold-és napkirályságuk egyszer egyesülni fog és onnantól örökre fennáll. Tudjuk, hogy a Keletről jött honvisszafoglalókat itt saját nyelvükön üdvözölték. Azt biztos, hogy még fel kell dolgoznunk, hogy a szkíta-hun típusú népek, hiába is jelentenek toposzokat ma, mégis a vérség és a rokonság örök elvére épültek fel. Nagyon valószínű, hogy a mi Kárpát-medencei archaikus királyságunk elitje kibocsátó központjával egészen szoros kapcsolatban állhatott (csak a mai ember, akit elkényeztet a technika, képzeli, hogy az őskori és ókori nagy távolságú információ-átvitel lassú volt és kezdetleges. Biztos, hogy lassúbb volt, mint ma, de akkor a hamis híreknek is jóval kisebb terük/szerepük lehetett, ami ma-már ugyebár önmagában megsokszorozza a hiteles információ megszerzéséhez szükséges időmennyiséget…)
 

De kik is voltak ezek a szabirok?
 

„A szabirok történelme, kultúrája, nyelve, hagyománya legalább annyira a magyar
őstörténetkutatás fókuszába kellene kerüljön, mint a hunoké, avaroké, vagy a honfoglaló elődeinkké…A szabir-magyarok egy része a régi örményországi Udi tartományba települt, ami jelenleg Azerbajdzsán nyugati részén található. A szabir népnév különféle alakban felbukkan grúz, örmény és kelet-anatóliai török helynevekben is, elsődlegesen és túlnyomó részben Dél-Kaukázusban, a Pontus-melléken, nem Közép-Ázsiában. Ily módon a Kaukázus történeti viszonyainak ismertetése is nagyobb teret kellene kapjon a magyar történelmi atlaszokban.” (Z. Tóth Csaba)
 

A mezopotámiai szubir-subart és az a kaukázusi szabir-szavárd nép azonossága több mint valószínű, bár nem teljesen bizonyított. A Bibliában szereplő Tubal fejedelme, és a Tubalkain név a szabirokra, ősi szubar nevükre utalhat (bár létezett egy közép-anatóliai Tabal új-hettita királyság is). (A görög mítoszok pedig megemlítik, hogy az Argonauták, midőn a Fekete-tengeren Kolchisz felé tartottak, a „Tibarénoszok” országa mellett hajóztak el). Kr.e. 600-ból perzsa szerződés-szöveg már egyértelmű bizonyíték: a szubarokat már a kimmerek társaságában említi: Sillaa, a király helytartójának udvarnoka egy csatornát adott át a kimmerieknek és a szubaroknak. Az, hogy a szubarokat már a kimmerek társaságában említik, mutatja észak felé, a Kaukázus felé vándorlásuk tényét.

 

A magyarság  szabir-onogur származása kétségtelenül az alternatív történetírás (nem akadémiai és nem hivatalos) egyik fő tétele és jelentős eredménye. Érdekes módon, míg a Keletről (Közép-Ázsiából) eredő népalkotó-elem bárkinek teljesen plauzibilisnek tűnhet, a Délről érkező, a szabir sokkal kevésbé. Persze a nomádokról, Árpád honvisszafoglaló akciójáról sok mindent megismert a művelt magyar közönség, azonban a szabir-nimrudi elem mindig félhomályban maradt. De miért?
 

A szabir vonal ugyanis egy sokkal ősibb eredeztetés. Valószínűleg zseniális meglátása Gordon Childe-nek (bár ő később revideálta e nézetét), hogy a prehistorikus időkben az a kultúra, amit ma sumérnak ismerünk, egy egészen széles régióban is elterjedt, így tk a Kárpát-medencében is.  Nyilvánvaló, hogy nemcsak rokon kultúrák vették körül Sumért, hanem a magas sumér kultúra kisugárzással lehetett távolabbi környezetére is, a helyi ősnépekre, akik matriarchális kultúrájukat mintegy felpezsdíthették a sumer vívmányokkal.

 

A bibliai és a magyar tradíciók szerint is Nimród (és értelemszerűen a sumér-szabir birodalmak) bukásáig az emberiség egy nyelvet beszélt. Mai nyelvre lefordítva ahová eljutott a földművelés a neolitikumban, ott azonos kultúra kellett, hogy legyen.
 

A szubarok (szabirok) a sumérekkel együtt embertanilag a brachicephal (rövidfejű) embertípust képviselték, tehát nem voltak sem szemiták, sem árják, hasonlóan a turáni-türk népekhez. A sumér nyelv vsz az ural-altáji nyelvcsalád ősnyelvének egy olyan leágazása volt, amelyhez beszélői egy világelső írást is létrehoztak, de lehetséges, hogy ez volt maga az ősnyelv. Ezen rokon kultúrák letelepült, földművelő, állattenyésztő, lovat-nem katonai célra-használó, fém- és agyagműves életmóddal rendelkeztek. (ezekből ki kell emelni a fejlett fémművességet, amely évezredekkel később is beazonosíthatóvá teszi e kultúrákat.) Képesek voltak öntöző- és csatorna-rendszereket létesíteni, fenntartani, működtetni, ideértve az ehhez szükséges állam megalkotását.  A sumér (és sumér-típusú) kultúrák virágzásának az indo-európai és szemita törzsek felbukkanása vetett véget, akik relatíve kis létszámukat kompenzálandó agresszív terjeszkedőként és hódítóként jelentek meg itt is, mint ahogy bárhol máshol és bármikor.
 

A hódítók felől nézve valami hasonló történhetett akkor, mint amit az indiánokkal tettek Cortez és Pizarro megérkezésekor. A „sumeridák”azonban hosszú történelmi korszakokon át újra és újra fellázadtak, és a végsőkig ellenálltak. (Azt tudjuk, hogy a konkvisztádorok egy teljesen új-típusú fegyver, a lőfegyver révén fölényben voltak. Azt azonban pontosan nem, hogy a – feltehetően nomád életmódot folytató - IE és szemita népek akkori fölénye miből eredt.) A sumér, és sumér típusú kultúrák végső bukása után új menekülőhullám indult el nyilvánvalóan elsődlegesen azokra a helyekre, ahová már őseik is eljutottak.. Valószínűleg rögtön megindult a keveredés és a kultúrák ötvöződése is. Mezopotámia szemita lett, az indo-európaiak pedig Európa és India felé zúdultak…
 

Hérodotosz idején a szabirok/szavárdok még a Kaukázustól délre, a 18. perzsa tartományban laktak, és „saspeiroi” néven említi őket a történetírás atyja. Ezt megerősíti egyébként Stra¬bón, aki Kr. e. 66. táján ugyane vidéken említ egy Syspiris tartományt, mely¬nek neve a bizánci Kisázsiai délkelet-pontusi Sysperitis nevű járá¬sának nevében, majd a georgiai Speri tartomány nevében, és a mai törökországi Ispir és Sivrikaya helységneveiben is megmaradt.
 

A magyarhoz hasonló nevű matien-eket a Kaukázustól délre ugyancsak a „saspirok” (szabirok) szomszédaiként említi Hérodotosz, a megszokott görögös névtorzítással (a matien-magyer nem távolabbi névanalógia, mint a már bevezetett „manysi-magyar”). Felvethető tehát, és természetesen további kutatásokat igényel, hogy a matien-mater-magyar nép a szubir-szuvárd-szabir néppel együtt valamikor a Dél-Kaukázusból, Nyugat-Iránból vándorolhatott északra, s ez esetben hadi- és népszövetségük igen régi keletű.(Z.Tóth Csaba)
 

A Kézai-krónikában is megtalálható ősi, elő-ázsiai eredetű Nimród-hagyomány tehát, miszerint Nimród „Evilát országba”, vagy Baktriába ment és az irániaknak a tűztiszteletet tanította (Clemens Alexandrinus, Epiphanius, Isidorus),  lényegében igaz, és a külhoni krónikákkal együtt világosan utal a Kaukázustól északra, valamint Közép-Ázsiába vándorló elő-ázsiai népek (szumerek, szubirok, hurrik, hattik/hettiták, elámiak, kasszúk stb.) és a szkíták vagy pre-szkíták, kimmerek, szauromaták (köztük az ősmagyarok) etnikai és kultúrkapcsolataira az időszámításunk előtti évezredekben, még az indoeurópai törzsek, az ún. gerendavázas kultúra keleti elterjedése előtti időktől, illetve ezzel egyidejűleg. Ezt az egyetemes ókori történeti hagyományt szilárdan alátámasztják a legutóbbi évtizedek – nálunk még ma is szinte teljesen mellőzött – orosz régészeti feltárásai mind Szibériában (ld. a több tucat városias, erődített települést, pl. Szintasta, Arkaim, Prigovo, Csicsa, stb.), mind pedig Dél-Türkmenisztánban és Üzbegisztánban (ld. Sz. P. Tolsztov: Az ősi Chorezm, és V. Sarianidi a BMAC-kultúráról = Bactria-Margiana Archeological Complex). Az írott források, a régészet és az embertan egybehangzó tanúsága szerint a magyar őstörténet elsősorban ezeken a területeken, e kultúrákat hordozó népességek körében kezdődött el, s az észak-eurázsiai szkíta-szauromata-szarmata környezetben folytatódott, majd tovább alakult a különböző népvándorlások során.(Z.Tóth Csaba)
 

Megítélésünk szerint nemcsak a Kárpát-medence „neolitikus elitje” származott a szabir őselemből, hanem az árpádi honvisszafoglaló sereg vezértörzse (Megyer?), esetleg több törzs is – szavárd közvetítéssel -, akik azonban létszámban persze a honvisszafoglalóknak csak egy töredékét alkothatták. A lényeg, hogy Levédiában a szabir-onogur magra további török-hun-kazár rétegek rakódtak rá, és ezek szövetségét pecsételte meg a nevezetes vérszerződés. Másrészt a Kárpát-medencébe érve a honfoglalók vezetőit a helybenlakók részéről csakis azok vezetői, elitje fogadhatták, vagyis a vezetőkre vonatkozik, hogy értették egymást (a honfoglaló sereg nagy része vsz valamely török nyelven beszélt). Ezáltal jól magyarázható, hogy gyorsan a magyar lett a meghatározó nyelv és kultúra, miután a helybenlakók és a hódítók vezető rétege is azt beszélte.
 

De azt a valóságot, hogy az ókori Kárpát-medencében is éltek szabirok, csak a tatárlaki tábla. a 7000 éves amulett imaszövege fedte fel:  SZA-PIR annyit jelent: „Napfényarcú” „Fényarcú”, vagy „Napfia”, „Fényfia”. De azt is tudni kell ebben a szent hagyományban, hogy míg a Hajnal-pir Isten életet adó erejének földi megnyilatkozása, addig a SA-PIR ennek emberi mása, mely a lélek fényét tükrözi a megújhodott és szent hagyományaink tiszteletében élő ábrázatán. (Badinyi J.F.)Ezt a bizonyos emberi-lelki mást akarta szerintünk a „Holdkirályság” megnevezés visszaadni…
 

Ezek a népek, amelyek Mezopotámiát először benépesítették, ragozó nyelvet beszéltek. Mégpedig nem is csak akár milyen ragozó nyelvet, hanem származásuk miatt, közeli rokonai voltak a közép-ázsiai népeknek, akiket ma az Ural-Altáji nyelvcsaládnak hív a tudomány. Ennek a nyelvcsaládnak a tagjai a Magyar, hun, szkíta, finn, dravida nyelvek, melyeknek sok más nyelvcsoportulásai is vannak, amelyekről most nem beszélek. Nemcsak a szumirok beszéltek turáni ragozó nyelvet Mezopotámiában, hanem az egész keleti és északi hegyvidék is tele volt rokonnyelvű népekkel. Északon a szubar és hurri népek, Anatóliában (a mai Törökország) a hatti népek, a keleti fennsikon a gutik, lulubik, kaszuk, elámiak. Nem voltak mind jóbarátok, csak azért, mert hasonló nyelvet beszéltek. A föld birtoklásáért könyörtelenül meg kellet mindenkor küzdeni.
 

Nehéz lenne ebben a vázlatos ismertetőben bemutatni azt a több ezer szót, amelyek összekapcsolják a rokon turáni nyelveket a szumir és szubar nyelvekkel. Nem véletlen, hogy hasonló nyelvet beszéltek, hiszen ugyanarról a területről származtak, ahonnan a többi rokon nép származott, és ahol nagyon sokáig meg is maradtak. De a szumir nép nem is pusztulhatott ki, mivel még meghódításuk idejében is nagyon sokan voltak, akik visszatértek a rokon népek szomszédságába és a korábbi kereskedelmi területekre, ahol rokonaik már éltek. A Magyar nyelv és a többi turáni nyelv nagyon sok egyező szavat tartott meg ebből az ősi alapnyelvből. Ezek a szavak mellet a szumirok is átvettek szavakat a melléjük költözött szemita népektől is, és ezeknek is egy kis része bekerült a Magyar nyelvbe. Az északi szubar népek sokkal tovább megtartották területeiket, mint a dél-mezopotámiai szumirok, így ök. áthidalták azt a hiányzó évezredet, ami úgy látszik, hogy akadályozza a szumir-szittya-hun-magyar történelmi folyamatosságot.(Hámori Frédi)
 

Kettős királyság


A dualitás nagyon meghatározó volt abban a kultúr-közegben, amelyben a magyar etnogenezis elkezdődött. Ez az a kettősség, amely először az első legendában kerül kifejezésre, az iker Hunorról és Magorról, a mai magyarság két legjelentősebb ősének alakjáról, a legősibb idők óta jelen volt.
 

A lovas-nomád népeknél általános szokás a birodalom két részre osztása főfejedelem uralma alatt. Az idősebbik ugyan hatalmat gyakorol ugyan az ifjabb felett, de az ő kormányzata csak szakrális jellegű, míg emennek kezében van a cselekvés, és az néha ellenségessé változtatja: ő a leendő király. (Például Attila megölte Budát.) De ez már a törvény és hagyomány megszegése: ilyen viszály okozta az Árpádház belső bukását is. A két király rendszerint testvér vagy vérrokon, ami arra vall, hogy az első megosztás, a birodalomalapítás testvérek között tör¬tént. [V.ö. a mesebeli királyok is rendszerint odaadják „országuk felét".]
 

A hunok birodalmukat bal- és jobboldali félre osztották fel, a fehér (fény, nappal) és fekete (sötétség, éjszaka) hunok részére. A baloldali volt a magasabb rangú, fejedelme a szakrális Napkirály, az Ég fia, mint a kínai császár. Dzsengiz-khán [tulajdonképp Csengiz-khán, Tenger-kán, a népek tengerének urak] pecsétjére ez volt vésve: „Az Égben: isten. A Földön: a khagán, isten hatalmának letéteményese. Az emberek császárjának pecsétje ez." Birodalma tehát az Ég, a Kozmosz földi képmása. A hunoknál ugyanígy: a birodalomnak négy főméltósága volt, címük a „Négy Sarok" vagy „a Világ Négy Oszlopa", a világtájak szerint. Utánuk hat, majd huszonnégy „Sarok" következett, s ezek háromszoros körben állták körül a császár trónusát, így jelképezve a Birodalom, azaz a Mindenség határát.

 

A hadsereg beosztása ugyan ezen a számrendszeren alapult: a négy főhadtest egyenként hat-hat, összesen huszonnégy tumánra [töményre] tagolódott. „Mikor az ázsiai hun sereg csatasorba állt, — írja Ferdinándy — hadaikat négy részre osztották: a Nyugatot képviselték a fehér, a Keletet a kék, az Északot a fekete, a Délt pedig a vörös sörényű lovak. Szimbolikus formában tehát az egész világmindenség szállott csatába akkor, mikor a hun csatarend kibontakozott. Későbbi lovasnépekről — így a magyarokról is — tudjuk, hogy megszállásuk [letelepülésük] csatarendjük képét tükrözte, azaz eredetileg az egész nép megszállása is makrokozmikus volt a fenti értelemben."
 

A kettőskirályság a kazároknál tiszta történeti világosságban áll előttünk. A kagán, a főkirály ritkán mutatja magát népének: nagy ünnepeken, az esztendő csillagászatilag fontos napjain, s ekkor is szertartások keretében, mint az Ég fia, a fény hordozója. Senkinek sem szabad őt látnia; aki a rítus szabályai szerint eléje lép, elfödi szemét. [A mai katonai tisztelgés: a kéz homlokhoz emelése, ennek a rítusnak maradványa, az alattvaló kezével eltakarta szemét, nehogy a király személyéből sugárzó fény megvakítsa.] Ha kivonul a kagán, a nép a földre borul, nem szabad föltekintenie. Noha a kagán nem kormányzott, csak uralkodott, mégis „ő a legfőbb hatalom kifejezője", — írja az arab Isztakhri.

 

A hatalom gyakorlatilag az isa kezében volt, intézte az államügyeket, rendelkezett a hadsereggel, háborúban vezérkedett. [A kagán lovagolni sem tudott.] „Mindazonáltal — mondja Maszudi, egykorú arab szerző — a kormányzó király hatalma semmi volna, ha a főkirály nem laknék vele palotájában." Tehát tőle kapja hatalmát, mint ahogy a Hold a Naptól nyeri fényét: a kozmikus rendnek elég tétetett.

 

Táborozáskor a kagán sátra magasabb helyen állt, közepén volt a trón, vagyis a világ közepe, s az isa tőle jobbra foglalt helyet. Ibn Fadhlán útleírásából kitűnik, hogy a türk és mongol uralkodók trónja a társ-méltóságoknak is hellyel szolgált, de persze oldalt vagy alantabb; a chatum a kántól balra ült. Vámos szerint a trón a Világhegyen épült vár összevonása, redukciója. De már az arany-mennyezet, az Uraniskos, vagyis az Égboltozat mása csakis a kagánt illette meg. Az arany a Nap fémé, a fény szimbóluma. Fény, fény mindenütt. Az arany égbolt Bizáncban aranyozott templom kupolává válik. A kagán aranymennyezete az Etil szigetén épült téglapalotájában állt Szárkelben, azaz a Volga szigetén Kazár-fehérvárt alkotva. A fehér is a Nap színe; a magyar Fehérvárak napvárost, székhelyet jeleznek, Istvánét Székesfehérvár (estleg Sicambrium?), vagyisTrónusfehérvár, a másodfejedelmét, a gyuláét, Gyulafehérvár.
 

A magyar történelmen átvonuló ismétlődő jellegzetesség a kettősség - a hatványon: mindig két fajta alkot egy szoros egységet, egymást kiegészítve, mint férfi/nő, fekete/fehér, észak/dél, kelet/nyugat két etnikai egységben, amelyek időről időre változnak, olyan bonyolulttá válva, amely sok különböző elméletnek adhatott így teret az eredet kérdésében. Ez a kettősség, amely először az első legendában kerül kifejezésre, az iker Hunorról és Magorról, a mai magyarság két legjelentősebb ősének alakjáról, mégpedig a hunokról és a magyarokról, a legősibb idők óta jelen volt: az első ilyen pár a sumérok és a szkíták voltak.(hargita)

 

„Azután a fehér magyarok jöttek” - Fehér és fekete magyarok

Az Orosz évkönyvekben (az ún. Nesztor-krónikában) olvasható: "...mikor a szláv nép...a Duna mellett élt, a szkítáktól, mégpedig a kazároktól jöttek, akiket bolgároknak neveznek, és letelepedtek a Duna mentén és a szlávok elnyomói lettek. Majd azután a fehér magyarok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a frankokat, akik azelőtt foglalták el a szlávok földjét. Ezek a magyarok" (vagyis a fehér magyarok)"ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg...Ezek után jöttek a besenyők, majd a fekete magyarok mentek el Kijev mellett, később, Oleg idejében.”
 

A fehér magyarok, azaz szabirok Iránból való kiköltözésének oka az volt, hogy az arabok megtámadták és 634-651 között meghódították Iránt, amelynek lakossága komoly ellenállást tanúsított. Bár Tabarisztánt, azaz Szabar-országot még a VII. század közepén nem foglalták el az arab hódítók, 650 körül nemcsak a szabirjaink jelentős része, de velünk rokon ("finnugor") népek egész sora hagyta el Iránt észak felé.
 

A szabir törzseink ("kései avarok") nőelvűek voltak, kivéve talán Megyer törzsüket, amelynek a neve a IX. században beköltözők "magyar" nevének egy változata. Ezért is a Hold állhatott náluk nagyobb tiszteletben, akárcsak őseiknél Háránban, amely híres volt Hold-kultuszáról. A Hold féme az ezüst, a fehér fém, a tisztaság jelképe. A folyók és források, valamint e tisztító Hold-vizekkel kapcsolatban álló Szűzanya-istennő (Boldoganya) állt szabir törzseink vallásának középpontjában. Az ő eredetmondájuk a Turul-monda, amely az emberi élet női eredetéről szól. A fehér ló szintén a szent folyókkal és az áradással van összefüggésben. "A fehér a finnugor régiségben is szent szín." A "fehérnép" kifejezés a magyar nyelvben az asszonyokra vonatkozik, ami szintén lehet a matriarchális fehér magyar törzsek nyelvi emléke. " (Bíró Lajos)
 

A fekete magyarok voltak az onogurok, a hím-elvi, apajogú társadalom. A fehér magyarok pedig nem mások, mint a szabirok. A fehér csuhás szerzetesek, a pálosok, a turul-dinasztia alapította szerzetesrend őrizte legtovább az ő szellemi hagyatékukat. Az ezüst, mint a Hold féme a szabir águnkhoz kötődik, hiszen „szabin” népelemeink matriarchális rendben éltek.  A fehér jelző egyrészt utal az ezüst és a Hold színére, másrészt a fényre, amely a legszorosabb kapcsolatban van a szemmel, a látás szervével, és kifejezi az ellentétet a színek nyelvén a hím-elvi, apajogú fekete magyarokkal. A Hárán-vidéki (szabir) Lábán neve pl. a héberben azt jelenti: fehér, fényes, a lebana pedig = Hold.

 

Összefoglalás. Mint láttuk a sumérok Subir.Ki-nek (= szubir föld) nevezték Észak-Mezopotámia egy részét, a Habúr folyótól keletre fekvő területet. E "szubir" név az Asszír Birodalom idején szabir (Sabiresu) alakban tűnt fel. A Kr. e. III. és II. évezredből származó akkád szövegekbe Subartuként fordul elő. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) örökítette meg a magyarok régi sabartoi nevét (ez a szabart alak az akkád Subartu változathoz áll a legközelebb, de ugyanúgy a szabir-szabar alapváltozatra megy vissza, mint Szovárd vezérünk neve.). A szerencsétlen sorsú, kihalófélben lévő manysi rokonaink ősi énekeiben tömegesen fordul elő a sober (vagy saber) név, mint a szabir nép emléke.
Följegyezte a történelem, hogy az ősi szubir-földi  Hárán (Harran, Carrhae) városában élők holdkultusz szerint éltek. Mint láttuk az ő elszármazott utódaik hozhatták létre azt a magyar holdkirályságot, ami talán most is él. Többé már nem úgy, mint politikai képződmény, hanem a szívünkben. Talán úgy, ahogy L. Borges írta: „Egy sarokban azonban ott az elfelejtett királyság nyoma. Egy erőszakos halálban ott a királyság felidézéséért járó büntetés. Egy-egy nevetésében, könnycseppben maradt fenn a királyság. Tulajdonképpen nem valószínű, hogy az ember végül megölje az embert. Mert az elszökik előle, elragadja tőle az elektronikus gép, a csillagrakéta vezérlőjét, aztán kicselezi, és bottal üthetik a nyomát. Mindent ki lehet ölni az emberből csak a királyság utáni vágyat nem, azt a szemünk színében hordozzuk, minden szerelmünkben, és mindenben, ami legbelül kínoz, felszabadít és megcsal. Wishful thinking , talán; de ez egy másik lehetséges meghatározása a csupasz kétlábúnak.”

 https://photos.google.com/share/AF1QipMd0UCfLgJeJdbSiLZ6O3793TTp8iVkniB-LkERbwa7uVnY2HeHa2aq4hxp-FzPcw/photo/AF1QipPX5CYnnLuOpsBfqqsiDuvz24HGTnEVWktxx_B8?key=cS1qWFVvLWJxTXdaNTN4QW0xX0ZwTVdoYXdyMFVR

 

4 komment

Címkék: királyság magyar őstörténet sumérok szabirok szabir onogur eredet kárpát medencei őslakosság kettős királyság holdkultusz napkultusz miniesszé spirituális nézetek

Spirituális nézetek az ősidőkről IV. - A fenevad, a mely vala és nincs, noha van

2011.05.13. 14:15 murcielago

 

Bevezető
 

Talán - nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy Grál-királyság történelmileg hihetetlenül ősi időkben ugyan jelenségként létezett, de mi már csak valami ködfátyolon keresztül láthatunk vissza odáig. Bármennyire is szeretnénk abba a világba betekinteni újra, valami már régóta képes ezt véglegesen megakadályozni; azt, hogy e szándék célját elérhesse. Cseppet sem meglepő: ismét egy tabu áll előttünk. Itt a Bevezetőben először azt mondjuk el, hogy a tabu alapján milyen ideáltípus vált elfogadottá, majd azt, hogy mi lehetett az, amit a tabu elfeledésre ítélt. Talán ez már jobban látható, mint a korábbiakban, a független gondolkodók, az alternatívok a mai végpusztulás előtti helyzet anomáliáinak az elemzéséből már sikeresebben tudnak visszakövetkeztetni egy ős-állapotba.
 

Azt tanultuk, hogy a pénz egy semleges, megbízható, „neutrális” mértékegység, amellyel bármely szolgáltatás, vagy termék egy másikkal összevethető. Mélyebb értelmezésben ez egy (viszonylag) objektív érték/csereérték és a piacok és a versengések garantálják, hogy ezt az értékmérőt – a pénzt – kölcsönösen mindenki elfogadja. Történelmileg nézve kialakulását, az pedig a nemesfémek kitermelésével és forgalomba-hozásával egylényegű. Így szól az a tétel, amelynek igazságát milliók naponta milliárdszorosan megtapasztalják. De voltaképpen mi teszi azt az értéket, amit arany (korábban ezüst) formájában a közösség minden tagja elfogad? Nyilván a kölcsönös elfogadás intézménye, (ez tette lehetővé az aranyalapról a leválást is jóval később), de ez csak tk. a pénz „piaci értéke”.
 

De lehet-e a pénznek „belső” értéke, és azt mi határozza meg? Ez már egyértelműen annak függvénye, hogy ki, mit és mennyit bocsát ki, - és nyilvánvalóan nincs sok köze a pénz előállítási költségéhez.  Az istenkirály, a karizmatikus király, a jó uralkodó nyilván csak annyit bocsátott ki, amennyire úgy gondolta szükség van, tehát nála a (pénzkibocsátásból származó nyereségek/veszteségek véletlenszerűen keletkeztek, egyenlegükben a zérushoz tartva. Azonban nyilvánvalóan egészen más a helyzet, ha a pénzkibocsátást magánszemélyek végzik (ők ugyanúgy játszhattak ezzel, ahogy ma a tőzsdén bárki szabadon játszhat pénzével).
 

Talán a legfurcsább itt az, hogy a legkorábbi időktől az uralkodók előbb, vagy utóbb, a pénzkibocsátást magánszemélyekre bízták. A szokványos történet itt úgy folytatódik, hogy nevezett uralkodók újabb és újabb háborúikhoz/népüknek szánt adományaikhoz hitelt vettek fel, ezáltal (hitelezőikkel szándékközösségben) létrehozták (ill. legitimizálták) a hitelpénz-rendszert. Most nem célunk e pénzügyi rendszer napjainkra beteljesülő végső kifejlődését vázolni, ezt nálunk hozzáértőbbek tökéletesen leírták. Inkább az foglalkoztat minket, miért döntöttek az emberi szabadság felső fokán álló korai uralkodók így…Talán…talán az Uralkodó is magányos egy bizonyos szinten, magára- hagyatott, amikor jön hozzá valaki, aki meggyőzi: a kölcsönbe vett pénzzel bárkit mozgósítani lehet…és akkor meglátja: de hát pénzzel mindent és mindenkit meg tud mozgatni…
 

Civilizációk márpedig léteztek a ma ismert hitelpénz-rendszer működése nélkül is, sőt nagyrészt olyanok, amelyek azért az anyagi érdeket, a piacot, a harcot is ismerték.
 

A Net egy eldugott zugában találtunk egy erre vonatkozó írást, David Astle egyetlen tizennégy fejezetből álló könyvét. Ahogy annakidején Spengler híres művét elolvasva, úgy most is döbbenten állunk. Újabb forrásunk lebilincselően részlet-gazdag történelmi és monetáris-történeti mű, következtetései mélyen felkavaróak.  A tudós szerző egyetlen könnycsepp ejtése nélkül írja le az indo-európai népek/Nyugati Civilizáció bukását okozó és a látható világ mögötti szellemi tartalmat, amely az ősidőktől követ minket, együttél velünk. A szerzőnek van egy mögöttes értelmezése. Mivel végső bukásunkról van szó – hasonlóan ahhoz, mintha a Jelenések Könyvét olvasnánk – még egy árnyék elemzése is fontos lehet – gondolná az ember. De nem.  Szerzőjéről nemigen van információ az interneten, aki kérdést tesz fel, itt nem kap választ. Arról a szerzőről, aki a Jelenések Könyvét egy szaktudományi szempontból konkretizálni próbálta. Pedig nem exkatalogikus irodalomról van szó, hanem – ami az alcím egyben – a sors balkezéről.
 

Egy összeesküvésről van benne szó, de akik ellen irányult, azok aktívan közrehatottak benne. Ez az összeesküvés is – ha igaz – titkos.  Most már talán alkalmunk nyílhatna végiggondolni, hogy igaz-e a teória? Amit a sors/végzet ad el kell fogadnunk? Vagy nem. Ezt ugyan balkézből adja. A könyv azonban mégsem csak hozzánk szól, hanem egyben lánglelkű felszólamlás az „összeesküvőkhöz”. (Vagyis több mint „összeesküvés-elmélet”, amolyan váteszi kiáltvány is.)  Hogy álljanak meg a legvégső határon, a teljes és közös pusztulás előtt. Ó, Babilon, a pohár immáron színültig kitöltve…Ó, indo-európaiak, a ti hiper-szenzibilitásotokkal ugyanazt a poharat kapjátok…(- fordíthatjuk saját szavainkra e kiáltvány mondanivalóját)…
 

Persze sejtjük, hogy akik elutasítják e könyvet, arra gondolnak, hogy a szerző amikor „babiloni pénzhatalom”-ról ír, akkor egy konkrét etnikumra tesz célzást. Nos, a szerző számos etnikum megnevezést használ egy-egy kapcsolódó jelenség jellemzéseként -, ugyanakkor nyilvánvalóan nem célja a pc megfelelés. Szerény véleményünk szerint a tradícionális északi és déli szellemiség dimenzióiban lehet elhelyezni a „babiloni pénzhatalom” kategóriáját, mégpedig a délihez kapcsoltan.
 

Astle bevezetőjében hosszasan töpreng azon, miért nem foglalkozik a tudomány a pénz-jelenség mögöttes dolgaival. „Tehát az ősi kultúrákkal foglalkozó neves történészek és régészek majdhogy egyetlen munkájában sincs említés e fontos kérdésről: a jó és folyamatos élet — élelmiszer, éghajlat és szokások szempontjából — fenntartásához szükséges cikkek többletének elosztási rendszeréről.
 

E nagyszerű tudósok minden írása mélyen hallgat ama hatalmas hajtóerőről, ami a csere egységét az emberek közé juttatja, és ami nélkül nem jöhetett volna létre az általunk ismert civilizáció. Egy szót sem szólnak a csere rendszeréről, annak egységéről és ezen csereegység — független uralom általi kibocsájtásától különálló — magán személyek általi forgalmazásáról, ami oly áthatóan befolyásolja az emberiség előbbre jutásának feltételeit.”
 

Az emberi történelem mélyén szinte kezdetektől munkálkodó, ugyanakkor tabukkal védett, leplezett kolosszális csalás feltevését e munka alapján fogjuk megvizsgálni. Szem előtt tartva azt is, hogy a spirituális síkot az nem érinti, hogy hányan, vagy hányszor tartanak valamit igaznak.
 

Templomgazdaságtól a hitelpénz-rendszerig
 

Mindenekelőtt az ősi idők szent városállamából fogunk kiindulni. Ekkor a templom csakis Istennek tartozott hűséggel. A sumér városállam temploma egyben palota, raktár, kormányiroda és központi bank is volt. „A termelés a templomgazdaságokban és kisebb paraszti birtokokon történt, a templomi illetve állami hivatalnokok irányításával. A felesleges élelmet nagy mennyiségben tárolták. A templomgazdaság önellátó egység volt. A termelő munkát a közrendű szabadok végezték, akik ezért terményben fizetséget kaptak.”- írja a Wiki.
 

Az Apollo déloszi templomáról és más helyekről fennmaradt emlékek azt mutatják, hogy az időszámításunk előtti első évezredben a templom még a misztériumok vezetője és az adakozó lelkek bőkezűségének részeményese, de már nem isten államának irányító központja. (Innentől idézzük Astlé-t tipográfiailag kiemelve az idézet szövegét.)
 

Apollo déloszi temploma pénzváltással, ezüst- gabona- és rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó titkos szövetség gazdasági céljainak fedőszervévé vált. Ezen összeesküvők az ősi időktől kezdve a templom udvarának árnyékában üzleteltek, mintha a hatalom vagy misztérium áldását adta volna a befogadó nép jólétére gyakorta káros tevékenységükre. Ők tartották kezükben a nemesfém és a munkaerő (akkoriban rabszolga) áramlását, mely két tényező árszabályzó befolyása elengedhetetlen a nép kizsákmányolásához.
Az Apollo templomát látogató zarándokok adományainak és a városok nemesfémbetéteinek köszönhetően — merthogy azt képzelték, Isten temploma biztonságos hely értékeik számára —, Délosz roppant meggazdagodott. A különben terméketlen, természeti adottságok nélküli sziget kereskedelmi és pénzügyi központtá vált. Innen irányították az óriási rabszolga-kereskedelmet is, ami elől szinte senki sem érezhette magát biztonságban.(egészen a dinasztikus kor végéig, szolgálói igazgatták.

„Elszigetelt esetekben hallunk állami bankokról is, de a pénzügyek legnagyobb részét olyan nagy szentélyek intézték, mint Delphoi, Délosz, Ephesus, Szamos, miket az állam és magánszemélyek bankként használtak.”
Más szavakkal, a nagy szentély gazdasági szempontból a mai központi bankhoz hasonlóan működött. A nemzetközi pénzhatalom Apollo templomának pénzügyeivel és hitelével megbízott ügynökei bizonyosan tisztában voltak vele, hogy a papság elárulja magas hivatását és ezáltal az odaadó lelkeket is, kik hitték, a templom kizárólagos gondja az ő szellemi vezetésük — hogy erényes és jámbor életet éljenek.
Ezen ügynökök, mint alig látható árnyak ólálkodtak a templom homlokzata mögött és ők szították a korabeli eseményeket. Elsőszámú gondjuk a papság hírneve lehetett — hogy legalábbis a felszínen, elhivatottnak tűnjenek. Az összeesküvők a papság helyzetének fenntartása által biztosították önmaguk titkos hatalmát, de ettől függetlenül minden előidézett rosszért őket hibáztatták.
Így az emberek soha sem kételkedtek benne, hogy a templom olyan hely, ahol isten akaratát gyakorolják. Nem fogták fel, hogy az egész, mint szentesítő fedőszerv működött, egy pénzteremtéssel és rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó — főleg bűnöző ősöktől származó — nemzetközi hatalom kezében. Mint ahogy azt sem, hogy az imádság, istentisztelet és csodaadás szertartása maroknyi idegen által manipulált, durva csalássá vált.

Következésképpen, az Apollo templomában központosuló gazdasági hatalom nemcsak az általa folyósított nemesfém kölcsönökre alapozódott, hanem arra a tényre is, hogy a főkönyvi jóváíráspénz működését kiválóan ismerő titkos szövetség pártfogása alatt működött. Nem kétséges, hogy a Délosz temploma által megbízott bankárok jól ismerték a pénz és az elvontpénz teremtés alaptörvényeit. Azt is nagyon jól tudták, milyen könnyű megtanítani a kalmárokat, hogy egy neves bankárnál fenntartott, állítólagos betétekre alapozott számláról kiállított csekkel fizessenek. E csekk lehetett egy aláirt és ellenjegyzett okmány, de akár pusztán szóbeli utasítás is.
Tehát, ha a csekk kiállítójának számlája volt Délosz valamely ügynökénél, nem volt szükség az ezüst tényleges átutalására és az egész üzlet zökkenőmentesen működhetett a ma szépítően részleges tartaléknak nevezett rendszer (rendszerré szilárdított csalás!) alapján. A bankárok jól tudták milyen óriási forgalmat bonyolíthattak így le, egyetlen drachma ezüst megmozdítása nélkül. Azt is tudták, hogy ha szorosan összetartanak, e módszerrel egyeduralmat nyerhetnek a kereskedelemben és az iparban, és markukba kaparinthatják az egész világ irányítását.
Délosz óriási kereskedelme (különösen rabszolgákkal) csakis a templom idegenek által kibocsájtott hitelének elfogadásából származhatott. Ezen idegenek Babilónia, Arám, Fönícia városainak ősi pénzügyi kifinomultságában nevelkedett pénzváltók voltak, kik alaposan ismerték a főkönyvi jóváíráspénz lehetőségeit. E pénz nem volt más, mint az állításuk szerint birtokukban lévő ezüstegységek számának elvont növelése és az egész rendszer főleg a megrontott papság pártfogasán és egymás közötti összetartásán múlott.

És a bankár titokzatos elvontpénzének hajtóereje nélkül nem tudni mennyi valósult volna meg azokból az óriási építkezésekből, mik némelyike még ma is látható a Herkules Oszlopaitól Pártusországig terjedő világban. Ezen erő valaha a jó szándékú Isten rendelése volt, de az emberiség szándékos átalakításának és rabszolgává tételének eszközévé vált.

A tudósoknak azonban tudatában kellett lenniük, hogy ha e törvényt nemesfémre jegyzik, a csereegység értékére vonatkozó egyezmény megváltoztatása nem jelent veszteséget az olvasztóval rendelkező bankházak számára. Ha a megállapodásban történt változás hátrányos a nemesfémérmék birtokosaira nézve, azok egyszerűen beolvaszthatják érméiket és csendben olyan országokba juttathatják, ahol nagyobb hasznot hoznak.
Helytelen tehát azt állítani, hogy a pénz, mint olyan, a nemesfém érmék veretésével kezdődött. Közelebb áll az igazsághoz az a megállapítás, hogy magán személyek bizonyos csoportja, melynek tagjai ott voltak a világ minden jelentősebb államában, a befolyása alatt álló nemesfémet tette a pénz anyagává, hogy nemzetközi ellenőrzést nyerhessen felette.

Kezdetben a bankárok és ügynökeik látszólagos pénzbőséget teremtenek. Számukra ez csupán a rabszolga írnok munkájába és az agyagtáblába kerül. Az üzlet fellendül, emelkednek a bérek és az árak. Az áremelkedés végül is olyan helyzetet teremt, hogy a külföldi áruk olcsóbbá válnak mint a hazaiak. Tönkremennek egyes belföldi manufaktúrák. Az adós kézművesek pánikba esnek és felkészülnek az eshetőségre, hogy a bank megvonja hitelüket. Közben a bankárok mindenfelé mondogatják: „rossz idők járnak,” „elfogyott a pénz,” „nincs hitel”. Tehát amikor a kölcsönöket végül is visszahívják, a kézműves kötelességtudóan felkutatja minden ezüstjét és, ha tudja, kifizeti a bankárt. Amikor az ipar és az árak összeomlása olyan pontot ér el, hogy már nem kifizetődő a külföldi áruk hazai eladása, a belföldi ipar lehetőséget kap az újrakezdésre. A bankárok dörzsölhetik markukat, hogy a válság szép hasznot hozott . Kézművesek egy új nemzedéke kap kölcsönt a bankár főkönyvéből és minden kezdődhet előröl.
A nemesfém pénzrendszer örökké változó csodájának bevezetésétől, a romlott és talajt vesztett királyok a gyakran bűnöző hátterű bankárokat fedezték, kik szemük láttára követték el a legelképesztőbb csalásokat. Aligha hihető, hogy az uralkodók és az államok tudatában lettek volna mekkora ostobaságot követtek el, amikor megengedték, hogy magán személyek gyakorolják azt a hatalmat, ami egyedül csak Isten földi helytartójáé lehet. Ha az uralkodó és a templom áldását adja, a bankár képessé válik a hatalom ellenségeinek pénzelésére, és nem sokára már csak nevet az ostoba, romlott és gyermeteg embereken, kik erejük és hatalmuk lényegét és forrását nem értvén, magasra emelték.
Ha egy uralkodó, vagy állam egyszer magán személyekre ruházza a pénzkibocsájtási hatalmat, aligha tudja visszaszerezni azt — hacsak nem jön valami, mindent elsöprő sorscsapás. Törvényes munkával nem lehet hatalmas vagyonokat szerezni. A monopólium és az egyenlőtlenül nagy pénzvagyon, a csereegység kibocsájtási jogából eredő megkülönböztetési hatalomból ered. Természetesen szükség van törvényesség látszatát keltő jogi eszközökre is.
Az egyszerű, kedves és bizalomteli emberekkel szemben folytatott pénzügyi csalárdság az egész emberiséget rabszolgává fogja tenni és talán még teljes pusztulását is kiváltja. Az árnyékban lappangók rosszindulatúnak bélyegzik a világ irányítóit és szándékosan az élet természetes rendje ellen törnek. Büszkeségtől és elfogultságtól eltelve, különleges fajnak tartják magukat, pedig csak hűtelen szolgák. Gőgös modorukból az őket leplezők iránti megvetésük is kitűnik .
Holt lelkek ezen nemzetközi osztálya a föld minden faját és népét gyötri. Egy másik író nyomán: „James P. Warburg az Egyesült Államokbeli világkormány mozgalom egyik legbuzgóbb szószólója és pénzelője... Ugyanezen James Warburgnak 1950. február 2-án volt képe és bátorsága az Egyesült Államok Szenátusa előtt kijelenteni: » Akár tetszik, akár nem, lesz világkormány. A kérdés csak az, hogy önként vagy erőszakkal jön-e létre «.
 

Marduk Babilon istene
 

Astle  az előző fejezetben idézettek ősforrását látja Babilonban. Mi hát Babilon itt (és hát nem is a hírhedt „babiloni szajhából” akarunk itt kiindulni, hanem elfogulatlanul szemlélődünk…)
 

Babilonnak Marduk volt a főistene (aki mai fogalom szerint legalábbis „álláshalmozó” lehetett, mert Egyiptomban is vezető Isten szerepét töltötte be). Marduk Enki elsőszülött fia volt (van más nézet is!) Az biztosnak látszik, hogy ő, fiával: Nabuval együtt itt maradt a Földön, amikor a királyság ismét az égbe távozott. A blog szerzője szerint is Marduk Nimród után szerepelt. Az biztos, hogy amikor Nagy Sándor Kr.e. 331-ben eljutott Babilonba, akkor már Marduk halott volt. Ma leginkább konszenzus mutatkozik abban, hogy Jahve „szerepköre” valahogy Mardukra emlékeztet. 
 

Marduk Tiamattal folytatott csatájában legyőzte a káoszt és megteremtette a ma ismert földi világot az emberrel. Megölte a mélységek szörnyetegét és annak vezérét Kingut.  Marduk „újdonsága” az, hogy a tudás az élet és a nem tudás a halál.” Én mindent tudtam”-mondja Marduk, akit egyébként a gyógyítás és bölcsesség istenének is tartottak.  Ő volt a „mindenkire kiterjedő igazság” létrehozója, aki az emberektől (nem áldozatot, hanem) törvénytiszteletet követel.  Egyben engesztelést nyújtott a bűnösöknek.  Végeredményben Marduk a mentális világ ura volt, hatalomra jutásával az elme vette át az irányítást. Az emberiség a marduki nézőpontból a tudatlan, és szellemiségétől elszakadt asztrálvilágot jelentette.
 

Sok mai szerző megpróbálja a „babiloni/marduki-szellemet”  valahogyan etnikumhoz kötni, ill. egyes etnikumok megvalósítják ezen szellemet. Meg kell jegyezni, hogy ilyen etnikumból nagyon sok lehet. Néhány kaukázusi jellegű „Dél”-i népen kívűl a semiták nagyrészt mind ideszámolhatók. Csak néhány: akkádok, asszírok, káldok, héberek, elamiták, ludatiták, arámiak, hettiták,kül. arab népek, stb. (E felsorolt népek Jézust sem ismerhették, vagy nem ismerték el.) Őseiktől mindenképpen kellett, hogy örököljenek bizonyos türelmetlenséget, ravaszságot, megtévesztésre sokszor használt leleményességet.
 

De hogyan keletkezett az emberiség kialakulásával szinte egyidőben, vagy egyáltalán akkor és az jött-e létre, – Kingu testéből és Marduk véréből létrejött emberen belül az a „szellemi” tartalom, - ami évezredek során napjainkig a „feneved”-dá nőtte ki magát, aki az emberiséget majd (?) elpusztítani is képes? Meglepően egyszerű a válasz: Babilon elképesztő gazdagsága, fényűző hivalkodása párosulva serényen dolgozó ügynökeinek hatékony tevékenységével elvarázsolták és nagyravágyóvá tették még a távoli népek és egyszerű parasztkirályságok elitjeit is. Mintha egy ősi „hálivudi” filmet néztek volna, egyszercsak lehullt szemük előtt a lepel: élvezhetik ők is a pompát, a kényelmet, a gazdagságot, ha teret adnak a nemesfém-kereskedők, pénzváltók és pénzkölcsönzők tevékenységének. Szűnni nem akaró háborúikat is persze csak idegen források bevonásával tudták fedezni. Megindult tehát a mókuskerékszerű mechanizmus, amelyben egyesek feladata: vérrel és vassal szerezni és (erőszakkal) civilizálni, míg másoké tiszteletreméltó haszon fejében ezt finanszírozni. Csak nagysokára, mikor már késő lett, vetült éles fény a fenevadra, amely van is és nincs is (várható végkifejlet)…
 

Az okos, azaz okokat ismerő és felderítő gondolkodás párosulva a megfelelő genetikai készletekkel beindította az emberiség fejlődését. Ez a fejlődés azt is jelentette, hogy az ember eltávolodott istenétől, elveszítette istenképűségét. Maga a fejlődés pedig az ember genetikai adottságai mellett öncélúvá válva felgyorsult és a ma oly jól ismert elüzletiesedett fogyasztói társadalomba torkollott, amelynek lényege a folytonos gazdasági növekedésre történő erőltetett törekvés. Ahogy egy mai természettudományos kutató fogalmaz: „változtatás nélkül élve a mai társadalom és annak minden jelenlegi tudása, képessége és vívmánya jórészt semmivé lesz, lakóival együtt… Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele… Az erőltetett gazdasági növekedés biztosan a végpusztulásba juttatja a bolygót, akár azzal, hogy megkétszerezi az üvegházgázokat a légkörben és ezzel az élővilág összeomlik, akár (de inkább ezzel együtt) úgy, hogy feléli az összes elérhető olcsó ősmaradványi erőforrást, és az olcsó erőforrásokra épült társadalom összeomlik.” (Hetesi Zsolt)

„És mondta nekem az angyal: Miért csodálkozol? Én megmondom neked ez asszonynak titkát és a fenevadét, amely őt hordozza..." Jel. 17:7

 

 

Források:
 

http://atillanepe.net/Erdekes/Babiloni_atok/Babiloni_atok.html

http://astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK/jelentes.pdf

Szólj hozzá!

Címkék: királyság marduk pénzkibocsátás babilon pénzhatalom délosz templomgazdaság hitelpénz rendszer miniesszé spirituális nézetek

Fáradt angyal1

2011.04.24. 17:39 murcielago

Mindent megöltem

 

Mindent megöltem

Mindenkit szerettem

Angyal voltam

Puttó lettem

 

 

 

 

 

 

A FOLYOSÓ VÉGE.jpgKi vár téged

 

Ki vár téged az út végén

fölcicomázva pazarul

a végzet minden pompájával

avagy Ő, a szelíd, a megváltó

ki vár téged, hogy belépjél

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A képek forrása:

https://sites.google.com/a/budaorsikertbaratok.hu/melinda/2

https://sites.google.com/a/budaorsikertbaratok.hu/melinda/3

Szólj hozzá!

Címkék: saját vers

A Van tó titka

2011.04.02. 22:35 murcielago

The Lake Van.jpg 

A Van tó titka

Vörös korong sötét

víz fölött, sós csepp csurog

rajtunk, hiába

 

 

A Nemezis útja

Száraz kóró, kő,

hol kordé megnyikordul,

távol útkanyar

 

Cím nélkül

Templomlépcső hűs, mohos, téged

izmos barna láb már nem tapos

 

A kép forrása: http://www.yusuftuvi.com/photo_large/Lake%20Van%20-%20Turkey.htm

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: haiku saját vers haibun

Spirituális nézetek az ősidőkről III. - Grál-királyság

2011.02.08. 11:44 murcielago

 

 

Bevezető

 

Az előzőekben láttuk tehát az égből alászállott nephil- jellegű királyságokat, amelyek a (legutolsó) Vízözön előtti időszak jellemzői voltak. Több mint egy Vízözön következett be az emberiség történetében. A legutolsót, a „bibliait”, mértékadó források Kr.e. 4000-re teszik. (Szvsz pontosabb lenne a Kr.e. 4300-4100 datálás.)

A Vízözön után a királyságok színtiszta nephil- jellegében fordulat történt. A nephilek (nephilim) visszajöttek, de viszonyulásuk a túlélő HSS-hez (akik a mezopotámiai térségben feltehetően ismét csak kevés számú túlélőkből állottak) megváltozott, jóval pozitívabb lett. A két faj keveredése újra megindult és tk. elfogadottá vált. Ennek nyilvánvaló jeleként újra megjelentek a titáni erővel rendelkező óriások. (Mivel a Földön kívüli faj olyan égitestről jött, amelyen a gravitáció a földinél jóval erősebb, ezért az utódoknál – akár anunnaki/anunnaki, akár anunnaki/földi – nagy valószínűséggel óriás-növekedés volt megfigyelhető, amely néhány generáció alatt eltűnt. Éppen ezért magából az óriás-növésből még nem megállapítható, hogy nephlimről, vagy naphidemről van szó.)

A Biblia által használt „istenfiak”/”angyalok”/”bukott angyalok” kifejezések egyébként párhuzamba hozhatóak az Anunnaki fajjal, mikoris az angyalok leginkább „őrök” értelemben szerepelnek. Az angyalnak érdekes módon éppolyan meghatározhatatlan a pozitív-negatív jellege az ember számára, mint a nephileknek (bár azoknál jóval passzívabbak). A bibliai angyalnak valószínűleg nem is kell – az ember szempontjából - jónak lennie (sőt a Sátán is közöttük van, bár ő meg roppant aktív – úgy mondják), mivel elsősorban Isten hírnökei. Hasonlóan a nephilek is elsősorban vezetőik utasításait teljesítik, bár fel is lázadnak időnként. Az arkangyalok pedig megfelelnek az Anunnaki-vezetőknek (nagytanács). (Az arkangyal nem lehet a háborúzó nephil, mivel a nephilek szinte mindig viszály és küzdelem közepette léteztek, hanem az igazi vezető, az összetűzések értelmi szerzője.) Bukott angyal: az ember leányaival párosodó nephilim, akik maguk hoztak „szégyent” magukra, amikor földi nőket vettek feleségül. Másik „bűnük”, hogy túl korán, túl sokat átadtak tudásukból az embernek.

Ilyen furcsa, mesésen kevert világ volt ez óriásokkal és angyalokkal, - esetleg orkokkal és  törpékkel is,…ki tudja-, nem mellesleg a hirtelen virágzásnak induló lenyűgöző és mélyen emberi sumér kultúrával, amikor az Anunnakik egyszer-csak elkezdték átruházni a királyságot az emberre. Mi, az utókor nem tudhatjuk, milyen megfontolásból tették ezt. Az egyik feltételezés szerint tk. „kifaroltak” civilizációnkból, mintegy a lovak közé dobták a gyeplőt, mikor úgy látták, az irányítás kezd kicsúszni a kezeik közül. A blogszerző véleménye szerint – bár az imént idézett vélekedés nem teljesen alap nélküli –, mégis lényegesebb, hogy számukra a földi civilizáció egyre inkább valamiféle rokonná kezdett válni, akkor is, ha nyilvánvaló maradt a fejlettségbeli különbség. Emellett azt is látniuk kellett, hogy a Földön élő Anunnakik a keveredések és a földi körülményekhez történő hasonulás miatt gyakorlatilag elvesznek a saját civilizációjuk számára. Ezért a távozás mellett döntöttek, amit, mint minden lépésüket, pontosan megterveztek.

Ugyan, melyik békés, idegen, (humanoid,) faj – ha van ilyen - ne fogadta volna el távoli unokaöccsének/unokahúgának azt a bizonyos Sumér Civilizációt ?!

Amit tehát a Földön járó „Istenek” az egyik utolsó örökségként ránk- hagytak, az nem más, mint a Grál-királyság. E sokezer éves örökségről ma alig tudunk bármit is, most tehát egy vastag por- és hamu/ homokréteg alá fogunk nézni…

 

Karizmatikus királyság

 

Ma már a lehetetlenséggel határos kibogozni a hámi, jafetti, semi kezdetű őslegendák, eredettörténetek, a népek születéséről szóló ősmítoszok összegubancolódott szövétnekét. Helyesebb abból kiindulni, hogy volt-e igazi királyság, és ha volt, akkor milyen volt?

Azt könnyebben meg tudjuk válaszolni, hogy milyen lehetett egy igazi királyság, csak elővesszük a Grál-legendáriumot, és soroljuk belőle mindazt, ami az örökkévalóságról szól. Például, mi a Grál tulajdonképpen? A halhatatlanság keresése? Egy csésze, egy edény, egy üst, amely vízzel megtöltve a lelkiismeret kerek tükre, amelybe beletekintve a hős, ha nem bírta ki az abban látottakat, akkor szörnyethalt? Vagy: egy kehely, amely Jézus isteni vérét fogta fel? Vagy egy igazi vérvonal Jézustól máig? Igaz a Grált, bárhogyis fellelni akarja annyi nemes szív, de ez teljesen soha nem valósulhat meg.

Pedig volt az emberiség ősmúltjában olyan hely és idő, amikor ez a királyság megvalósult. Ezt mai kutatók elintézik azzal, hogy a mítoszok rendre visszautalnak egy hajdanvolt mesés aranykorra, amivel azután tudósaink közelebbi információk hiányában nem foglalkoznak. Az ugyanis kellemetlen lenne a kutatók, és az őket olvasók számára, hogy ezen aranykor örökre elveszett éppolyan egykori értelmiségiek miatt, amilyenek ők maguk.  A népi, archaikus emlékezet azonban „így nem felejt”. Felhígul ugyan az emlék, a megértés hiányában kiürül, de szinte örökre hagy valami nyomot.

A magyarság archaikus népi tradícióiban, elsősorban az erdélyi területeken ilyen a karizmatikus ősapa és őskirály alig-alig elhalványulni akaró fényes emlékezete. Nimróddal (Nemruddal), aki az égből hozta sugárzó nap-tudását, és a „világ előtti világ” utolsó pátriárkája volt, nem tud mit kezdeni a hivatalos tudomány. Ráadásul ő volt a híres toronyépítő – Isten ellen (?) lázadó (hoppá, a kettős tabuból az első…), egyben a mágia és minden rejtett dolgok atyja (hoppá, a  kettős tabuból a második…) – de hát ki ne tudná, hogy a történelem valamiféle szolgálólány szerepet tölt be…

 

Hatalmas vadász az Úr előtt

 

Ki volt Nimród (Nimrud, Ménrót, stb.)? Az őskirály történelmileg bizonyosan létezett, csak nehéz megmondani mikor. Nimródnak lehetett egy előképe (?) az Anunnakik között: Ninurta (Ningirszu), a hatalmas vadász (!), aki Enlil – ő nem más, mint Él-Eljon, a zsidó Jehova! (L. G.) - és Nin-hurszag gyermeke volt. Ninurtát, jóllehet az embert elpusztítani akaró Enlil fia, szíve (?) az embert megmenteni akaró Enki táborába húzta. Felmerül itt a gyanú, hogy Nimród kulturhéroszkénti bukását valamiféleképpen az embert segíteni, támogatni akaró törekvése okozhatta. Nimród kétségtelenül átmeneti személyiség lehettet az aranykori „isten”-királyságok és az emberi karizmatikus királyságok korszakai között. Talán égi eredetű tudásában bízva nem készült fel elég alaposan arra, hogy az emberi világból verbuválódott ellenségeit csak hasonló ember-karakterű lények bevetésével tudja legyőzni, tehát meg kell osztania az emberi fajt, hogy uralkodhasson felette. Közismert, hogy személye az egynyelvűséggel és bukása a nyelvek bábeli összekavarodásával fonódott végletesen össze. (A „sárkányfog-vetemény” annyira ravasz és álnok, hogy csak saját eszközeivel lehet legyőzni, ezt ő talán  valami miatt nem hitte el.)

Ha esetleg Ninurta azonos lenne Nimróddal, ez esetben sikeres fő tevékenysége (az emberiség újra-felépítése) a vízözön utáni első évszázadokban érne véget: Atabba /Adapa/Ádám Kr.e. 3800körül lett Sumer első földi pap-királya.

Nimródról azonban egészen más adatok vannak a későbbiekben: ezek szerint Enki 10. leszármazottja, ezen belül Hám unokája, Kuss fia. Nimród Boéthosz nevű fia Kr.e. 2890-től uralkodik (Egyiptomban), ez azt jelenti, hogy Ninurta (ill. a Vízözön) után kb. ezer évvel vagyunk. Ez már biztosan a karizmatikus Grál-királyság kora, amelynek legfőbb királyi vérvonala éppen a Káin-Lámek-Tubalkain dinasztia, amelynek Nimród is tagja. A nagy konkurenciát jelentő séti vérvonal, ahová Noé is sorolódik, jóval kisebb jelentőségű. (L. G.)

Ha pedig abból indulunk ki, hogy Nimród utolsó hatalmas csatáját Baktria királyával,  Zoroaszterrel vívta, akkor máris újabb évezredekkel később (Kr. e. I. évezredben) vagyunk.

A mitikus ősvilág egyes korszakai egymásra vetülnek, a nagy vérvonalak egymással vetélkednek, mintegy egymástól lopkodnak genealógia tábláikon…

 

Mágusok népe

 

Az ősidőkből úgy dereng, Nimród valahol a mai Szudánban (környékén) született és ily módon a kusitáknak, akik Nimród szülő-népeként (?) szerepelnek, van valami közük a kicsit barna bőrű, göndör-hajú etiópokhoz. Ez a kezdet, mert Nimród azután bevonult Sumérba és Asszíriába is (élete nagy részét Mezopotámiában élte le). Amikor a régi világgal együtt Nimród kultúrhéroszként elbukott, akkor először Eviláth földjére menekült. Talán itt jött létre az a földönkívüli kapcsolat, amely a magyarok és Nimród között mind a mai napig fennáll, dacára az összes romboló erők azóta is folyó sok ezer éves tevékenységének. Nimród egy régi világ utolsó óriása volt, a világtörténelem örökre létező időtlen pillanatában, aki az örök most és az örök jelen pillanatát képviselte akkor itt a Földön, de azóta is mitikus csillagközi menedék-helyén, az Orion-csillagképben. Ajándékként/örokségként hagyta hátra az intuíciót, a megérzést, a mitológikus-archaikus látást, a misztikusok teljes szabadságát.

A világelső király, a toronyépítő, a naplelkű, csillagszemű óriás-király utoljára bevetve metamorfikus képességét ő maga változott csodaszarvassá két legkedvesebb gyermekével, Hunorral és Magorral űzött közös vadászat alkalmával, amiről a Táreh-i Ungürüsz tudósít. Ekkor hal meg igazán Nimród fiai és a Föld számára, ekkor történik mitikus égbe menekülése, mikor minden tudásával egyetemben az égbe távozott. És onnantól nagy vadászként az égből figyeli, és ha nagy veszedelem támad, onnan segíti hűséges népét. Itt a Földön is hagyott azonban maga helyett egy sárkányfarkú csoda-kakast, azt az öreg vak-kakast a hátsó-udvarban, amely se nem jó, se nem rossz, pont középen áll. De ha eljön az idő, a kiválasztott pillanat, ez a kakas ugyanúgy rikoltani fog, hogy ébredjetek magyarok.

Hunor és Magor ezt követően öt évig a világtól teljesen elzárva és minden világi hívságról lemondva töltötték az időt, hogy apjuk eltávozását fel tudják dolgozni. Nimród révén a mágusok a magyarok igazi ősei, akik a médek egyik törzsét képezték.. Ez a hagyomány a Bibliától részben független (gyakorlatilag a közelmúltig ősmeseként és archaikus népi verbális hagyományként maradt fenn.) A verbális népi őshagyományban megjelennek olyan elemek, amelyek a Bibliában nem szerepelnek (pld.: Thana, Etana). Etana volt a Vízözön utáni idők legismertebb sumér királya Kis városából (fia neve:Balich, Bal, Bel, Belus). Etana a népek pásztora volt, aki több városállam felett uralkodott. A magyar geszták tehát nemcsak a Bibliából merítettek, hanem az autentikus magyar őshagyományokból is. Ilyen az Ankissza (Nimród felesége) sumér név is.[i]

Amúgy maga Nimród - egyes kutatások szerint - az Ószövetségbe utólag került be. A Biblia megemlíti a nagy királyt, de feltűnően szűkszavú vele kapcsolatban. A Bábel-tornya körüli eseményeket elmondja, de nem kapcsolja össze Nimróddal (a kapcsolatról más forrásokból tudunk). A „nagy vadász vala az Úr elött” egy olyan cím lehetett, amit az Ábrahám vérvonalát előtérbe állítani szándékozó szerkesztők már nem tudtak visszavonni.

Az ősvilág ezen kitartott  legutolsó hangja azóta szól bennünk egészen mélyen…

 



[i] Kézai Simonnál (1282) jelenik meg, hogy Nimród nem Kámtól, hanem Jáfettől született a Vízözön után 201 évvel, apja nem Kuss, hanem Thana. Ez egy nagy lépést jelentett a szkítha ősvilág beemelése tekintetében. A Thana ugyanis nem más, mint Tanais (azaz a Don folyó). Az ókorban egyébként Eviláthnak nevezték a közép-ázsiai szkíthák és hunok földjét. Ugyancsak Kézainál jelenik meg először az, hogy a toronyépítést a Vízözön megismétlődésének veszélye elleni védekezés indokolta. A Biblia ugyanis – mint azt L. G. tökéletesen bizonyítja – félrefordítja a héber „sém”-szót, az ebből eredő „szerezzünk nevet magunknak” szerkezet teljesen téves fordítás, márpedig innen vezetik le azt (a Biblia-szerkesztők), hogy az akciót valamiféle nagyravágyás szülte volna.

A Biblia egyébként Nimródot, „csak” nagy vadásznak nevezi, nem pedig óriásnak (gigász). A magyar archaikus hagyomány elismeri, hogy óriásról volt szó.

Nimród volt egyébként a szkhíta vallás alapítója, a szkhíták első királya, de az asszíriaiaké is, ezt ne felejtsük el.

Minden valószínűség szerint Kézai Simonnak igen jó forrásokra, vagy nagyon közismert, makacs és szívós eredethagyományokra kellett támaszkodnia ahhoz, hogy a keresztény középkor kellős közepén helyesbíteni merészelje a Bibliát, mert különben bajosan úszta volna meg ép bőrrel ezt az eretneksége. (Götz László alapján).

 

Források

Ugyanaz, mint:

murcielago.blog.hu/2011/01/30/spiritualis_nezetek_az_osidokrol_ii_nephilim_kiralysagok -nál, + :

Gönczi Tamás: Nimród gyűrűje

tudos.virtus.hu/ - Őrtűz

www.mariaorszaga.hu/index.php - Grandpierre Attila

tengri.gportal.hu/gindex.php - Grandpierre Attila

Végül annak,akit érdekel, hogyan tárgyalják a gesztáink, valamint hivatalos/akadémiai történészeink a Nimród-kérdést, ajánlom a köv. áttekintést: http://kkbk.blog.hu/2009/08/13/menrot_1_resz - Buzgómócsing

 
 

4 komment

Címkék: nimród királyság nephilim magyar őstörténet miniesszé spirituális nézetek

Spirituális nézetek az ősidőkről II. - Nephil-királyságok

2011.01.30. 16:50 murcielago

 

 

Bevezető

 

Tulajdonképpen mindenki tudja, hogy egy a Föld 24-szeres tömegét kitevő bolygó (avagy: törpecsillag?) közeledik Naprendszerünk belső körei felé. Ám ez nem egy aktív tudás, inkább tabu alá eső információ. Amikor ilyen kérdések merülnek fel, HSS-fajunk ma már hirtelen és szinte teljesen elveszíti hihetetlen körültekintő és előrelátó képességét, gondolkodása primitívvé és csökötté válik. mintha a „tényleg a majom lemászott a fáról”-szerű retardált szintre esnének vissza a máskülönben szofisztikált mentális képességei.

Ennek szerintünk az a magyarázata, hogy ez a téma kettős tabu alá esik. Egyrészt a nagy vallások „alapító dogmái” között megjelennek ezek az adatok, azonban azokat az élő hit egy különleges tartományba transzformálja, amelyben az információknak már csak a hit által van vonatkoztatása a valóságra. Másrészt az úgy kétszáz éve folyó szekularizáció, - amely lássuk be, sokkal közelebb van a teljes győzelemhez, semmint a nagy világvallások valaha is voltak: bármennyire sajnáljuk is ezt – minden adatot idézőjelbe rakott, amellyel a vallások dolgoztak.

Persze mindig is voltak/vannak tabu-törők (különben aligha tudnánk bármit is a közeledő csillagról…), ezúton is tisztelgünk szellemi bátorságuk előtt. Az ő igazságukat maga a tabu, mint „intézmény” léte bizonyítja. Ha az ember jelentős részben Földön kívüli intelligencia/Isten által létrehozott valami, akkor logikus és érthető, hogy az őt létrehozó, nála magasabb rendű létezőről kezdetleges a tudása. Amikor pedig hatalma tetőpontjára és ennek megfelelő öntudatra jut, kényelmetlenné válik arra gondolnia, hogy őt egyszer létrehozta „valaki”, ezt a „valaki”-t legszívesebben kitörölné tudatából…

Azt hihetnők, ráláthatunk az igazi tudásra, ha időben kellő mértékben megyünk vissza, de nem. Bármilyen korai kultúrában ott a vallásos hit és a tabuk „intézménye”. A Földönkívüli/ Isten megjelenítésével, és az ellene történő lázadással úgy tűnik mindig számolnunk kell. Talán egyetlen kultúra egy kicsit más volt, erre vetünk most egy pillantást. A történelem tanulmányozása során csak abban reménykedhetünk, hogy bár a hazugságok sokfélék, de az igazság egy és ugyanaz…

 

A sumérok

 

A Sumér Civilizáció volt az első magaskultúra (vagy az Indus-völgyi, ezt azért nehéz eldöntei, mert rokon kultúrák voltak, de rokon még az egyiptomi is). Először jelent meg az ember igazi lényeges vonásaival. Mint minden kezdetet, az ember első igazi színrelépését is furcsa, misztikus fény övezi. Persze csak az utókor felöl nézve, mivel a „valami örökre elveszett, de még esetleg találkozhatunk vele” –érzés inkább azokra jellemző, akik utólag lépnek be a történetbe. Akik átélik azt, hogy az istenek „mint vándormadarak elrepültek”, mint a sumérok, azokkal ez megtörténik, ők egy hőskorszak alanyai.

Az „elsőség” itt nemcsak valami olyasmi, mint amit kisgyermekeken annyiszor látunk, hogy először megpillantva az embert körülvevő világot, egyben annak lényegét is felfogják. A friss, „szűz” szem mindent meglát, a még nem teleírt agy lényegét tekintve mindent megért, ami elékerül. Egy kisded, aki egészen bensőséges viszonyban áll az őt létrehozóval, és számára csak ez az identitás. Így voltak a sumérok az ő „isteneikkel”, akiknek nem misztérium formájában hódoltak, hanem eredendően azok produktumai voltak, és ezt tudták.

Az elsőség azt is jelentette a sumérok esetében, hogy mindent – ma hasonlatként azt mondhatnánk: rövidített film formájában – át kellett élniük, amire azután a későbbi civilizációknak újabb évezredek adódtak. Most-már kicsit megsértve a tabuk hatalmát soroljuk: tanúi voltak az „isteni” genom keveredésének az emberével, a termonukleáris háborúnak, a Vízözönnek, végül megtapasztalhatták azt, hogy hatalmuk letűntével, náluk primitívebb emberek legyilkolják őket, olyanok, akik azért kultúrájukat továbbra is megpróbálják "életben" tartani, mintegy totemként/múmiaként. Mondhatnánk: ez a nagy kultúrák végső sorsa. Ám enyészetükben, poraikban is megtermékenyítőleg hatottak a görög szellemre, ill. az agglutináló nyelveket beszélő ősnépekre, és természetesen az akkádokra és a többi érintett sémita kultúrára.

Előttünk áll tehát a kezdetek kezdetén egy riadt kicsi nép, aki azonban együtt élt a „Földre alászállottak”-kal. Ki tudná azt ma akár csak elképzelni is, milyen az, amikor az ember az istenek és leszármazottaik leheletét szinte a tarkóján érzi. Annyira mindennek az elején állottak, hogy nem emlékeztek arra, honnan érkeztek, csak azt tudták, hogy délről, egy tengeri szigetről (, ahol a hegy sok volt, a termőföld és az édesvíz pedig kevés,) bocsátották őket küldetésükre. „A sumérok közelebbről soha nem határozták meg honnan jöttek, ami különösen azért érdekes, mert a hagyománymentés és emlékállítás egész kultúrájukat áthatotta. Mítoszaikban él a legendás Dilmun vagy Tilmun (akkád nevén) szigete, de egyébként csak a tenger felé intettek, ha az őshaza került szóba (Ninahakuddu alapján).

Ősrégi félelem élt bennük a természeti katasztrófáktól. A természet könyörtelensége és mostohasága komor érzésvilágot alakított ki bennük. A természet szépségébe való gyönyörködés csak mint valami távoli emlék élt tudatukban”.  Valamiféle védett helyről (”Éden”) egyszercsak kihelyezték őket a valódi földi világba, a Tigris és az Eufrates vidékére, ahol már nem vigyáztak rájuk. Bár ez a környék kellemesebb klímájú volt akkor, mint amilyen ma, nem csodálkozhatunk, hogy ez alapvetően megrázó lehetett számukra. Azonban nemcsak, hogy felnőttek a feladathoz, hanem az ember történetének egyik legsikeresebb civilizációját is fel tudták építeni. 

Szellemi világukon azonban még hosszú ideig jól látszott, hogy függnek, szinte csüggenek az őket létrehozókon. Ez a szoros kapcsolat a földönkívüliekkel vezetett gondolkodásuk elvonatkoztatott, absztrakt, egyben mágikus jellegéhez. A név kimondása náluk teremtőerejűnek számított. Ami nincs megnevezve – nem is létezik. Vagyis a szóval teremteni és pusztítani is lehet. Abszolút hittek a sorsban, az előre kijelölt útban, a végzetben. De hittek abban is, hogy ez nem megváltoztathatatlan.  Időnként életsorsukért, végzetükért egy-egy „isten” elé járultak, akiktől – a papokon keresztül – megkapták az egy-egy időszakra vonatkozó útmutatást. Ez azt jelentette, hogy kötelezettségüknek eleget tettek, hogy „istenük” ismeri nevüket, meghatározta sorsukat, és ők ennek az akaratnak behódoltak, „isten” által kijelölt sorsukat vállalják (Ninahakuddu alapján).

Valami határtalan koncentrációval figyelhették a közöttük élő „isteneket”. Teljesen érthető, hogy náluk jelent meg először a tükrözés-elmélet, miszerint földi világunk csupán tükörképe egy égi rendnek. A Nibiru bolygó/törpe-csillag „isteneik” szülő-és élőhelye, 3660 évenkénti ciklikus visszatérése alapján teljesen logikusan hittek a világ egységességében és abban, hogy a világot a körforgás jellemzi.

A sumér kultúra hihetetlenül fejlett, harmonikus és békés volt. Szembetűnően az emberi életre történő első rácsodálkozást élték meg, igazságérzet, tudásvágy és törekvés jellemezte őket. A városi civilizációt egyszerre a tökély szintjén és - a mára oly ismerős ördögi vonásai nélkül - alkották meg. „Ha eltűnődünk a sumér civilizáció alkotásain és vívmányain, óhatatlanul eszünkbe ötlik, hogy nemcsak erkölcsi igazságérzetünk, építészetünk, művészetünk és technológiánk számos eleme gyökeredzik Sumérban, de a sumér intézmények ismerősnek tűnnek. Lelkünk mélyén mindnyájan sumérok volnánk” (Z. S.)  

 

A sumér „Pantheon”

 

Tulajdonképpen alig százötven évvel ezelőtt fedezték fel a bibliai Káldea, a Sineárok földjének óriási szellemi hagyatékát. A sumérok beszámolói (hivatalosan ma hitvilágnak, vagy mitológiának nevezik!) azért is különösen érdekesek, mert kiváltképp a mai ember számára fejthetők meg, értelmezhetők (lásd a csillagászati, űrtechnológiai, kozmológiai összetevőket). Függetlenül attól, hogy e témákat az a bizonyos „kettős tabu-intézmény” gyakorlatilag teljesen karanténba zárja. Ez (az értelmezhetőség) abból is fakad, hogy a suméroknál – futó betekintésre legalábbis úgy tűnik - a közvetlen tapasztalás rendszerezi a tudást, ami a görögségben, ill. általában az utód-kultúrákban már csak közvetített jellegű.

A sumérok az „égből alászállóakról” rengeteg dolgot összeírtak, későbbi értelmezések érthetően e lényeket tartották a sumérok isteneinek. Végül teljes félreértelmezésbe torkollott a dolog. A sumérok ugyanis csak azt mondták el százezerszámra rúgó agyagtábláik jó részében, hogy mindent, ami fontos volt nekik, az égből alászállottaktól kaptak. Annak az idegen fajnak (mai new-waves/kozmológiai fejtegetésekben intergalaktikus telepítő fajról írnak) a kultúrája egyes jelek szerint Isten egylényegűségének tudatára épült. Anu és fajtársai (Anunnakik, vagy nephilim) azonban nem voltak (a mai felfogás szerinti) istenek a Nibiru-i idegen civilizációban, hanem egy uralkodói dinasztia. (Zeharia Sitchin adata szerint pld. Anu dinasztiáját 21 uralkodói „istenpár” előzte meg, neki egy feleségétől és 6 ágyasától összesen 80 gyermeke született…)

A valódi isten-fogalomhoz képesti különbségük azonban lényegesesek (nem rendelkeztek isteni tulajdonságokkal: halhatatlanság, teleportáció, stb.). A suméroknak természetesen nem lehetett releváns ismeretük az idegen civilizáció belső természetéről, mivel ők csak egy speciális osztaggal(?), személyzettel(?) találkozhattak, az u.n. Anunnakikkal, akik ténylegesen tevékenykedtek a Földön, ill. ezeknek a lényeknek az irányítóiról tudtak. Ezekhez a lényekhez, elsősorban az irányítókhoz, jóval fejlettebb civilizációjuk, valamint irányító szerepük miatt kezdetben mint szülőhöz, később egyre inkább mint „Isten”- hez kezdtek el viszonyulni a sumérok. Olyanok voltak számukra, mint az „Isten”, tulajdonukat képezték, dolgoztak nekik, imádták őket, adott esetben könyörögtek hozzájuk, de egyben a tapasztalat szintjén folyamatos kapcsolatban álltak velük, rengeteget tanultak tőlük, ezzel párhuzamosan véleményünk szerint tudati szinten tisztában voltak e viszony minden aspektusával. Ez inkább égből alászállt királyság volt, semmint bevett vallás.

Még nem érintettünk egy fontos kérdést: a szóban forgó idegen civilizáció hozta volna létre a sumér kor előtt jóval a ma ismert embert (HSS), mégpedig szolga-faj létrehozása céljából, génsebészeti úton, földi homonidák és saját gének kombinálásával. Ezáltal az ember kifejlődésében az (óriási) evolúciós ugrás is jól magyarázható. Ezt Enki vezetésével az Anunnakik hajtották végre, akiknek a létszáma pár száz, maximum ezer lehetett (a Kr.e. I. évezred közepén utolsó példányaik is szervezetten távoztak a Földről). De érdekesebb kérdés, hogy milyen lények voltak az Anunnakik (akiket ugye a sumérok közvetlen közelről ismertek)?

Az Anunnakik teremtő erőt képviselnek –mondjuk Ninahakuddu írásai alapján – az ember oldaláról nézve: sorsteremtők, minden egyes sumérnak megvolt a maga személyes védő Anunnukija. A kreatív fantázia birtokosai voltak, az „isteni” gondolat kivitelezői, megvalósítói és tovább-terjesztői. Nemcsak az ember megteremtéséről van itt szó, hanem nagyszabású égi ás földi építkezésekről. Az Anunnakik irányítását 12 fős nagytanács intézte (..na persze a „főistenek”…).

 A „drámai alaphelyzetet” a két civilizáció között éppen az Annunakik idézték elő azzal, hogy genetikailag keveredni kezdtek a földi őslakosokkal (lásd naphidem, vagy óriások). A szuper-gének kontrolálatlan kikerülése kedvezőtlen jelenség volt az idegen civilizáció számára, de ha jól értjük, a folyamatnak erőszakos beavatkozásaik ellenére sem tudtak gátat szabni. Szinte szürreálisak azok a leírások, amelyek szerint döntenek az emberiség elpusztításáról. Az Anunnakik vezetői (nagytanács) azonban ellentétben állnak egymással, és Enkinek köszönhetően az emberiség mégis fennmarad (a Vízözön ellenére). Sőt, a génfrissítéssel az ismert hatalmas fejlődési spiráljába kezdett, míg a hibridizáció látható jelei fokozatosan tűntek el. Még egy ideig óriások (naphidem) is járkáltak a Földön, de generációk során a testméret és az életkor fokozatosan csökkenve elérte az átlagosat.

Egy-két jólsikerült vérvonal már az írott történelembe is beleér. Mindenekelőtt nephilimnek tarthatjuk többek között Ábrahámot, Nimródot. A nevezetes istenkirály dinasztiákat is minden valószínűség szerint nephilimek alapozták meg.

A töméntelen fennmaradt adat/utalás ellenére mégis nehéz megítélni milyenek lehettek a nephilek, amikor még számosabb állományuk élt a Földön. Nem tudhatjuk, volt-e lelkük, és azt hallhatatlannak tartották-e ők maguk. Úgy tűnik az ember egyisten-hite nekik köszönhetően jelent meg. Ugyanakkor rengeteg negatív beállítást lehet olvasni róluk, roppant harciasak, viszályt keresők is lehettek. Elég Nimród lázadó szellemére gondolni.

Így pld. a Vízözön előtti időkkel kapcsolatban Laurence Gardner Énok könyve és a Jubileumok könyve alapján arról értesít minket, hogy az Anunnakik hibrid utódai (ezeket naphidemnek nevezi) nephil apjuktól komoly tudásra tettek szert, anyjuk révén mégis primitívek maradtak és nem tudtak megbirkózni az isteni tudománnyal. Nagyobbak és erősebbek voltak az embernél (eljo) ezért lemészárolták őket. Szerinte népirtásra került sor: a naphidem faj kiirtotta az eljo népet, miközben a nephilek sikertelenül próbálták visszatartani fiaikat.

A dolgok elfajulásában mindkét fél hibás lehetett. Egy csomó sumér feljegyzés arról szól, hogy az Anunnakik csalódottságuk miatt (?) teremtményüket, az embert el akarták pusztítani (Anki és támogatói kivételével), másrészt, ha a földi projektjüket fenn akarták tartani, szükségük volt az emberre. A naphidem (óriás) faj sem lehetett annyira buta, hogy ezt ne fogja fel. Ezenkívül a két faj keveredése elég nagymértékű lehetett. (L.G.  szerint egyébként az eljo teljesen kipusztult, a HSS pedig teljesen hibrid.) Végeredményben a Vízözön során a HSS tényleg majdnem kipusztult, de nem az Anunnakik és naphidem miatt, hanem egy el nem hárítható külső körülmény, az X-planet hatására.

A Vízözön után a nephilek egymással tovább rivalizáltak és küzdöttek, mégis, nem ők irtották ki Enki szeretett, szinte gyermeki népét, a sumérokat (hanem olyan mélyről jövők, akiket a Föld szült…).

 

A „találkozások”

 

Bár mostanában sokan 2012-lázban élnek, a hozzáférhető adatok szerint a vörösbarna törpe később kell, hogy megérkezzen (…hááálaisten…). Abban a legtöbb forrás egyetért, hogy a legutolsó jégkorszak egyben óriási áradásokkal ért véget, ami egyben azonos a „nagy” Vízözönnel, és feltehetően köze van a Nibiruhoz. Ekkor a HSS-faj is majdnem kipusztult. Ezt általánosságban Kr.e.12-11 évezredre teszik. Dokumentált, ill. bizonyított, hogy Kr.e.556.05.19.-én rendkívüli teljes napfogyatkozás történt. A spirituális nézetek szerint k.b. ezidőtájt a Földön még élő Anunnakik szervezetten távoztak („a királyság felszállt az égbe”). Mivel abban nincs okunk kételkedni, hogy a Nibiru 3660 éves pályán kering a Napunk körül, a két fixált időpontból adódik a találkozásoknak az a „menetrendje”, amikor a Nibiru Földközelben lehet(ett): Kr.e. 11536, 7876, 4216, 556, Kr.u. 3104. (Persze, ha Herbert Illig kitalált középkor elmélete igaz, akkor a köv. találkozás már 3401-re esik…)  Számos elemzés egyébként 2900-ra prognosztizálja a következő „találkozást”, ill. 3600 éves keringési idővel számol (forrásaink közül Sitchin, és az integratívmedicina is), így 11500 adódik a Vízözönre. (Ez esetben az előző „találkozás” Kr.e. 700-ra esik.)

 

Források

Zecharia Sitchin: A 12. bolygó

users.atw.hu/ninahakuddu/sumer.php 

http://integrativmedicina.hu/scifi/index.html

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/2012-avagy-dimenzovaltas/3074

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/2012-avagy-dimenzovaltas/3075

Laurence Gardner: A Grál-királyok eredete – Ádám és Éva pendragon öröksége

 

2 komment

Címkék: isten királyság nibiru nephilim sumérok miniesszé spirituális nézetek

Ősi arcok a maiakban

2011.01.15. 19:34 murcielago

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fel tudjuk-e idézni 100, vagy 200 nemzedékkel ezelötti őseinket, az arcukat – lehetséges-e ez – akár az akadémiai, akár az alternatív történetírás alapján? A számítógép világában megsokszorozódott a szabadon hozzáférhető információk, beleértve képek tömege.   Igaz, a jelenkorra vonatkozó információ-halmaz bővül nagyon gyorsan, de hát az embertani típusok élettartama azért évezredekben mérhető, a mai jellegzetességek is általában a régmúltból erednek.

 

 „Composite faces” – képileg – jobbik esetben az átlagos és a tipikus között van félúton, rosszabb esetben pedig a véletlenszerű és az átlagos között valahol (most nem tekintve a humoros/bizarr variációkat). Nem mintha nagy véleményünk lenne az átlag fogalmáról (valljuk a közkeletű  bonmot-ot: a statisztika sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja –hasonlóan a bikinihez). Most azonban a magyar ősmúltban megnyilvánuló karakterek, kultúraközvetítő népek  arcának megjelenítése izgat minket. Kapcsolódó képes netjegyzetünk itt olvasható: oskutatas.blogspot.com/

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: faces composite saját link

Spirituális nézetek az ősidőkről I. - Apollón, Artemisz és a hyperboreusok

2010.11.16. 14:51 murcielago

 

 

Bevezető

 

A vallások, a spirituális irányzatok, az (újabban New Age gyűjtőfogalomban kezelt) ezotéria és okkultizmus kulturális beágyazódottsága a Nyugati Civilizációban (továbbiakban: Ny. C.) egy igen jellegzetes képet mutat.

A u.n. spiritualizmus egészen a XVIII. szd végéig zavartalan unióban leledzett a tudományossággal. Talán mindenkinek beugrik most: 1789, a Francia Forradalom. Addig a tudományos gondolkodás, és a spirituális egyazon jelenség két oldala volt – ma már a tudomány szakembereinek zöme inkvizíciós hevülettel ítéli el a másik oldal képviselőit.

Bármilyen furcsának tűnik első látásra, szvsz a magyarázat (mármint a tudományos és spirituális szétválásé és szembefordulásé) a Ny.C. hátterében (alapjaiban?) mindvégig meglévő judeo-kertesztény vallás belső fejlődésében keresendő. Ez első látásra paradoxonnak tűnhet, mivel – mint tudjuk – vallásunk történelmének jó részében erőteljes harcban állott az ateizmussal, és az elhajlókkal. Ne tévesszen meg azonban minket a látható világ. A katolicizmus minden más vallástól bizonyos mértékig eltér.

Ebben a vallásban van valami belső és alapvető vonás, amelyet egy az egyben átadott az őreá épülő Ny. C.-nak. Ez pedig az önreflexióra való belső, immanens hajlam (ezt durvábban öncélúságnak nevezhetnénk). Ezt a vonását egyházunknak persze csak ellentétében tudjuk értelmezni: ez a vallás indulásakor kiugróan szociális beállítottságú volt (szegények vallása, szeretet vallása, stb.) Míg azonban a T. Rex mellső lába csökevényes maradt, a hátsó lába roppant erőteljesen fejlődött ki.

Ez a hátsó láb pedig, hogy a judeo-keresztény Ny. C. minden magasabb rendű szellemi produkciója önmagát kezdi el kultiválni (önmagával kezd el foglalkozni). Korábban a hívő téríteni akart. Mostanság a költők a vers mibenlétét próbálják megjeleníteni, a művész- film alkotója a film lehetőségeit keresi, a technika legújabb újítása egy korábbi technikai problémára adott válasz, stb. Voltaképpen olyan benyomásunk támad, hogy e vallásba kezdetektől „bele volt programozva” az önmagára reflektálás kényszere, ami viszont fennállásának teljes időtartalmát tekintve szükségszerűen önmaga felszámolásába kell, hogy torkoljon.

Fontos látni, hogy ez az „önfelszámolás” már megkezdődött és szemünk előtt zajlik. Azonban az a bizonyos programozó, el kell ismerni zseniálisan működött. Hiszen a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy spirituális lényének legutolsó lényeges darabjait tépik ki a szívéből, sőt ha érez valamit, akkor biztos, hogy örül. Kétségtelen – … – ezt így kell csinálni Ezt az önfelszámolást persze volt aki látta előre: a Biblián kívüli jövőbelátást következetesen elutasító egyház szellemi holdudvarában itt-ott megjelenő zseniális jóstehetségek (Malakiás, Nostradamus, stb.) … 

Már több mint 2000 év tapasztalata áll rendelkezésre, mégis mostanában kezd csak derengeni, hogy hova fog végül is vezetni az önfelszámoló egyház. (Persze, egy bölcs szemlélőnek tudnia illik, már rég nem az egyház, hanem a Ny.C. az, ami az elszabadult hajóágyú szerepét játssza a Föld nevű bárkán.) Mi ezt a felismerést nem kívánjuk megelőlegezni olvasóinknak. E bevezetőben talán csak jelzésszerűen arra utalnánk, hogy egyházunknak módjában állt volna erről a pályáról letérni, mint ahogy a késő antik-kori gnosztikus kereszténység erre akart indíttatást képezni. Szvsz ez egyben az utolsó reális lehetőség is volt. A nyugati egyháztörténet „páli fordulat”-ként tárgyalja, hogy ez akkor  miért nem történt meg.

 

Mythosok

 

Ma már az emberek egyáltalán nem hisznek az ókori mitológiai alakok létezésében, s őskori-ókori mítoszokkal legfeljebb iskolában, vagy tudományos leírásban, vagy művészeti alkotásban találkoznak (szublimált formában).

A tudomány egyszer és mindenkorra bezárta a mítosz-szerű dolgokat egy fiókba (meseszerű, naiv elképzelések - t.i. az emberiség egy fejletlenebb korszakából–, amelyeknek ugyan  általában van valamilyen valóságalapja, de lényegét tekintve ezekkel a továbbiakban a tudomány már nem foglalkozik). Tulajdonképpen az ókori világ nagy pártolója, a reneszánsz is hozzájárult a beskatulyázáshoz, hogy egyértelműen művészeti témává tette az antik mitológiát.

Voltaképpen a mitikus elbeszélések (elképzelések) szvsz egy különleges, ihletett lelkiállapotban létrejött leképeződései a kollektív tudatnak, amelynél a leképezés egyik fő célja nem az ismeretek közlése, hanem annak kódolása, elrejtése lehetett. Ha létezik kollektív tudat, akkor pontosan tisztában kell, hogy legyen azzal: nem jelenhet meg közvetlenül, kendőzés nélkül az emberiség előtt. Megítésünk szerint a mostani világciklusra jellemző fokozódó elsötétülés a kollektív tudattól függetlenül, sőt annak ellenében zajlik. A romlást külső erők intézik.

Ám másik fő célja a kollektív tudatnak nyilván az lehetett, hogy közlése végsősoron ne maradjon megfejthetetlen, hisz akkor e furcsa tudat egyben működésképtelen is lenne. (Ő is csak működésében létezhet, mint a tudatjelenségek általában.) Ki ne ismerné azt a jelenséget, hogy szélsőséges körülmények, határhelyzetek közepette tudatunk, ha akar, akkor sem tud teljesen elszakadni az addigi működésének folyamatosságától. Ha azonnal kell egy álnevet mondanunk, álnevünk valamilyen kapcsolatban fog áll állni valódi nevünkkel, hamis címünk valamilyen kapcsolatot fog őrizni igazi címünkkel.. (nem egy bűncselekmény tettese bukott le így).

A tudat egy oly különleges, éterikus, tünékeny, isteni jelenség, mely mint  szórakozott gyermek (vagy szépasszony) hol ezt, hol azt, hol direkt, hol véletlenül elszór maga után…

Másrészről az ókoriak soha nem keverték mitológiájukat az egyébként szintén általuk megteremtett mese, és (maira fordítva:) szépirodalom, művészetek műfajaival. Soha. Bizony méltatlan lenne e kimagasló képességekkel rendelkező régiekkel szemben, hogy azzal vádolnánk őket: „kitalálták” a mythológiájukat.

A furcsa jelenségek közé tartozik, hogy az önmagában is artisztikus, logikus ógörög kultúra rengeteg leírását, elnevezését, célzását ma sem sikerül megfejteni – pedig a Ny. C. azt vallja magáról, hogy „valamennyien görögök vagyunk”. Mint Atlantisz rejtélyét nem sikerült (számtalan próbálkozás dacára) egyértelműen megfejteni, úgy nem tudjuk igazán, kik voltak a hyperboreusok.

A tudomány persze e problémát is rövidre zárja: a görögök az általuk ismert terület határain kívül élő népeket idealizálták és mesés vonásokkal (örök boldog élet, stb.) ruházták fel. De hogy miért tették ezt, hm.

Hát így igazolja indirekten a „magas” tudomány (akarata ellenére) a köv. tételt: a „beavatottság" alapja éppen a "megragadottság" élménye; nélküle csak mórikálás és modorosság az egész.

 

Hypeborea

 

„A görög hyperboreus-mondák szerint a hyperboreusok (északon túliak) messzi Északon, az Isztrosz (Duna) országában éltek, ahol Boreas hideg szele már nem érte őket.  Ez ország az északi hegységeken túl (a Balkán félsziget hegységein túl) képzeltetett, amelyben a hyperboreusok boldog, bűntelen és igen magas műveltségű szkytha nép voltak.  Húst nem ettek, csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkoztak.  Háborút, betegségeket nem ismertek, több száz esztendőt éltek és minden fájdalom nélkül, az életet már unva, csöndesen haltak meg.  A hyperboreusok odaadó szeretettel tisztelték Apollónt és Artemiszt, amely istenségek kultuszát a görögök, saját bevallásuk szerint, a hyperboreusoktól örökölték. Apollón Napisten minden esztendőben tavasztól őszig közöttük élt és náluk királyként uralkodott, de minden ősszel tőlük eltávozott.  Országukban a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl és csak egyszer ment le. „-írja Magyar Adorján[1].

 Az Iszter/Isztrosz, és az enyhe klíma emlegetése kétségtelenül a Kárpát-medencére utal, néhány egyéb földrajzi utalás (fél évig tartó nappal és éjszaka) azonban a Sarkvidékre. Az is lehet, a Föld tengelye…stb. (ebbe most hely és idő hiányában nem megyünk bele).  Tudjuk, a görögök a tőlük távoli szárazföldi területeket  eléggé pontatlanul ismerték, így pld. eléggé keverték a szkíták és a szarmaták területeit és népeit. Csak azt szokták elfelejteni, hogy számukra a világ nem pusztán fizikailag létezett.  Így pld. ők a korai kereszténység Jézus testének fizikai feltámadására vonatkozó dogmáját mechanikus anyagelvűségnek érezték (és bírálták).

Másik elterjedt értelmezés, hogy a csodás Aranykorról lenne szó. Ezt azonban én nem osztom, mert a hyperboreusok egy olyan (boldog) nép, akik tényleg messze esnek a görögök jellegzetes hősi eszményeitől. Voltaképpen arra lenne példa a görögség számára, hogy boldoggá lehet lenni hősiesség nélkül is, de ez számukra nem járható.

Tudjuk ők a dicsőséggel és balsorssal egyaránt teljes, ámde heroikus görög sorsot nem igazán tartották boldognak. Amolyan igazi árja népként néha-néha vágyódtak is a túlvilágra, de hát azt is tudjuk ehhez képest e zseniális nép mennyire élelmes és érdekérvényesítő is tudott lenni…

Ha nem fizikai szinten, hanem asztrál-szinten próbálunk rájönni, kik lehettek a Hyperboreusok, be kell látnunk hozzájuk képest valamilyen idegen entitás lehetett. Ezért nem gondoljuk, hogy valaminő indogermán előnép, vagy szubsztancia  lehetett a minta. Az egész hyperboreus-leírásban semmi görögöset nem találunk, de a kétségtelen tisztelet e nép iránt erősen kiviláglik. Sőt az, hogy megosztják (egyik) legkedveltebb istenük/isteneik kultuszát e távoli néppel, azt mutatja, hogy erős spirituális kapcsolatról van szó.

 

Apollón

 

Apollón (görögül: Άπόλλων; a rómaiaknál Apollo) a görög mitológiában Zeusz és Létó gyermeke, Artemisz ikertestvére. A rend, a ragyogó Nap, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a gyarmatosítás istene. Ő a csordák és nyájak őrzője is. Gyakori jelzője a Phoibosz azaz ragyogó, fénylő. A pestis és a halál isteneként is feltűnik, hiszen nyilai nemcsak mindig célbatalálnak, hanem pestist és dögvészt is hozhatnak a vidékre. Mégis ő a gyógyítás istene is, aki megtisztította a bűnös lelkeket, ha arra ér1demesnek találta az illetőt.

Vihar, tűz- és fényisten volt, az élet isteni fia, a tisztaság, a világosság és fény gyógyító erejének hordozója. Csalhatatlan szavú, messzeséges és messziről célbataláló volt. Tévedhetetlen volt mind nyíllal, mind lantjával, mind pedig jóslataival. Kétértelműnek (loxiosz) is tartották (nem véletlenül tartják utólag az ikrek csillagjegyben születettek védnökének).

A legenda szerint Apollón csak tavasztól őszig tartózkodott az Olümposzon, a tél beálltával hattyúk vontatta szekerén a hyperboreusok földjére vonult vissza, ahol örök tavasz van. Szent állatai közé tartozik a hattyú emellett a farkas és a delfin is. Neki szentelt növények a pálma, az olajág és a babér. Általában nyíllal és íjjal ábrázolják, mint szépséges ifjú, hajában babérkoszorúval, amely miatt a legenda szerint nem őszült meg soha, és a babér is örökzöld. A lant és a háromlábú jósszék is hozzátartozott Apollón megjelenéséhez.

Az is lehet, hogy az Apollón kultusz nem eredeti hellenisztikus jelenség. „Gnóthi seutan” ismerd meg magadat – mintha egy keleti bölcs szavait hallanánk. Apollón kicsit ki is válik az Olymposz-i Pantheonból, mintha túlságosan is tökéletes lett volna, akár egymaga betölthetné az isteneknek szánt szerepet. Olyan mintha egy Napisten állna előttünk, de mivel ez a „pozíció” Helios „személyében” már foglalt volt Apollón „csak” a fény istene lehetett. Igaz így is megbukott Helios, de Apollón mégsem lehetett teljesen napisten, osztoznia kellett Heraklesszel. Ugyancsak átfedésben állt Hermésszel, aki feltalálta a lantoot és a pásztor-sípot, és kíváló jósnak és gyógyítónak is számított.

Mi az ami „gyanús” még Phoibos (Tündöklő) Apollón kultusza körül? Itt most csak három kérdés, aki elmélyed a témában biztos többet is talál.

·         Eléggé késői kultuszának kezdőpontja, Kr. e. 3000-től.

·         Mai szemmel feltűnőnek számít az is, hogy Apollón, aki a görögök egyik legkedveltebb főistene, a trójai háborúban Trójához húz - Akhilleusz sem esett volna el különben.

·         Mind Platón, mind Szókratesz gyakran használja a daimon fogalmat és ez alatt egyes elemzések szerint Apollónt értik.

 

KisÁzsia

 

Apollón Délosz szigetén született, közel KisÁzsia parti részeihez. Azt tudjuk, hogy a görög Pantheon lakói soha nem az égből szálltak le, hanem valamilyen déli irányból érkeztek meg.  KisÁzsia egyre furcsább helynek számít nemcsak a legendák, hanem a tudományos vizsgálatok szemszögéből is.  Egyre inkább úgy fest, hogy a három nagy eurázsiai (részben afrikai) nyelvcsalád (indo-európai, urál-altáji, sémita) mindegyike igazából KisÁzsia egy viszonylag jól körülhatárolható részéből, vagy egy KisÁzsia közelében (vszínűleg déli irány) elterülő területről ered. (Most nem térünk ki a genetikai haplotípus megoszlásokra, de a legfontosabb fő-csoportok egy része szintén innen ered.)

Ha az Apollón-kultusz kisázsiai eredetű, akkor meg kellene vizsgálni, hogy nem hatti-eredetű-e. A Hettita- Birodalom besorolása témájában talán mondani sem kell, kiterjedt viták és bozótharcok folynak netszerte. (sémi?, IE?, pre-szkhita?)

Szerintünk Apollónnak eredendően keleti jellegű volt a karaktere. De voltaképpen mi az, ami egyedülállóan jellegzetes benne (általánosságban más mitológiai szereplőkhöz viszonyítva)? Azt hisszük a gyógyításhoz való különlegesen mély viszonya.  Hiszen ne feledjük érett korának felét egy kis (?), furcsa, szent nép körében tölti, akiket hyperboreusoknak hívnak. Akik mindent tudnak erről a témáról. Apollónnak tehát szüksége volt arra, hogy föltöltekezzen természettel, harmóniával és mélységgel (meditáljon?), hogy aztán kegyetlen, de igazságos istenként, a költészet mentoraként és a jövőt látó tündöklő istenként helyt tudjon állni.

Egyik szerelmét, Hyakintost nem volt képes megmenteni a súlyos sérülés okozta haláltól, de vajon kell-e ezt külön mondani, hogy fájdalma arra sarkalta, még jobban, még tökéletesebben mélyedjen el az élet, halál és gyógyítás misztériumában. Az embernek – így kétezer év távlatából –olyan érzése támad: Apollón indulásában a tökéletesség szféráiban mozgó halált osztó napisten lehetett, aki kőkemény istenként mégis képes volt egy fejlődési pályát leírni, képes volt magába építeni a gyógyítást és a tökéletesebbé válás legkülönfélébb módszereit. Számtalan módon és egyre inkább tudott a halandókon segíteni, de soha nem vmiféle romantikus emberbaráti érzelemből. A példamutatással, de az igaz jövendöléssel is, ahogy a gyógyírok kiismerésével, mégha azokért a távoli Hyperboreában sok időt is kellett eltöltenie.  Nem semmi volt ez részéről, mondhatjuk.

 

Artemisz

– avagy jártak-e Apollón és Artemisz együtt Hyperboreában?[2] 

 

Artemisz volt a görög nők szépségének mértéke.

Artemisz (görögül ρτεμις; a rómaiaknál Diana) Zeusz és Létó gyeremeke, Apollón ikertestvére a görög mitológiában. Ortügián született, egy nappal ikeröccse előtt. Neve a görög ρτεμής (egészséges) szóval rokonítható, azonban anatóliai lüdök istennője volt eredetileg, Artimosz néven. Ezért a szó etimológiája inkább fordított lehet. A lüdökön keresztül kultusza a hettita mitológiához kapcsolódik. Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is. Melléknevei: Nyilakatontó, Nyílszerető, Zajongó, Vadűző. Úgy, mint testvére ő is rendelkezett gyógyerővel, de nyilai ugyanúgy rettenetes járványokat is lövelltek ki, úgy, mint veszettséget, leprát és köszvényt.

Vagyis itt áll előttünk fekete-fehérem, hogy ezen ikerpár eredetileg a hettita kultúrához kell, hogy kapcsolódjon.

De hogy jártak-e együtt Hyperbporeában? Csak azt tudjuk, hogy Artemisz nagyon szeretett ikertestvére társaságában időzni. Mivel Apollóm a nyíl (és a lant) tévedhetetlen kezű mestere volt, Artemisz pedig maga volt a vadászat istennője, egyáltalán nem lehet kizárni a lehetőséget, hogy együtt vadásztak. Ráadásul Artemisz (mai nyelvezettel:) ugyanúgy érdeklődött az egészség és betegség iránt, mint ikeröccse (kell-e ennél jobb bizonyíték, hogy –egypetéjű - ikrek voltak?)

 



[1] Magyar Adorján egyébként azonos személynek véli Apollónt és Herakleszt.  Herakleszről eléggé közismert, hogy a szkythák ősapja volt, s neki is van kapcsolódása a Hyperboreusokhoz. Mindkettőjük napisten szerepet is betöltött, csak míg Apollón a Nap fényességét és tisztaságát képviselte, Heraklesz inkább a Nap erejét. Apollón örök távolságot tartott a földi és alvilági dolgoktól, ezzel szemben Heraklész a végzettel folytatott irtózatos csatái közepette minden szinten működött, s csak heroizmusa révén kapott halhatatlanságot. A lelkiismeret aranytükre II. - Hírforrás - A Fény harcosainak 

 

 

[2] A Konzervatív Költők versei között Óda címmel megjelent költemény inspirálta részben e poszt megírását. Az amatőr költő arról írja versét, hogy Apollón és Artemisz egyszerre látogatott Hyperboreába. A versben egy olyan személy számol be élményeiről, aki az istenségekhez képest egy teljesen hétköznapi személy, csak azt tudjuk meg róla, hogy történetesen ő is Délosz szigetén született (sicc'). Lehet Apollón krétai személyzetének tagja, avagy egy kóborló katona, ki tudja. Ugyanakkor beszámolója az istenek látogatásáról stendhali módon töredékes marad, hősünk célja csak annyi, hogy kedvesével, aki történetesen hyperboreusi, boldog lehessen. E „katona” eleinte mintha nem volna képes elfogadni az általa látott jelenségek földöntúli, isteni jellegét, ám végűl misztikus extrapolációs képzetei átélése révén halandó hősünk élményvágya is bőven kielégiülést nyer a szerelmi betetőződés földi keretei között. Óda - KKBK

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: görög mitológia apollón artemisz hyperboreusok miniesszé spirituális nézetek

Episztola

2010.10.19. 19:37 murcielago

Az Ismeretlen Jövevényhez

(töredék)

 

Idegen nem érted az emberi világot és nem tudsz megfejteni jelenségeket, mert nincsenek itteni kapcsolataid. A saját világod sötétben tartod, ezért elfordulnak tőled. De mi mégis mondjunk el mindent magunkról és nyissuk meg világunkat előtted.

 

Meg fogunk nyílni előtted. Nem azért mert bízunk benned, hanem mert így tanítottak minket atyáink, akik az ő atyáiktól vették át ezt, és mi is továbbadjuk a gyermekeinknek. Mert mi a szeretet nevű érzelmet kaptuk ősi örökségünkként, bár már sokat eltékozoltunk belőle. De hidd el, van egy titkos forrásunk, ahonnan újra és újra feltöltődünk.

 

El fogunk mesélni neked mindent, mert úgy gondoljuk, teljesen tisztában vagyunk mindazzal, amit nem értesz. Elfogadjuk, hogy te mindenre rá fogsz jönni és kiismersz bennünket. Sőt örülünk ennek, mert ezáltal közelebb kerülsz a mi erőnk végső forrásához, és amikor örökségünk körébe bekerülsz, onnantól együtt fogunk azzal sáfárkodni. Ezt a sáfárkodást is meg kell majd tanulnod, de vannak közöttünk olyanok, akik ezt tökéllyel űzik és téged is megtanítanak erre.

 

Azt mondod, hogy mindenütt szorgoskodókat látsz, akik összegyűjtenek mindent hajlékukban, és akkor boldogok, ha oldalukon asszonyukkal és gyermekeikkel, elégedetten néznek körbe, hogy mi mindenük van, mi mindent elértek. Mintha egy vonzó kép lenne vetítve fejükben – mondod, és azt kérdezed ez-e az idill?  És-hogy nem hamis-e? Úgy-é ettél egyszerre többféle tortát, melyek között tejszínhabos is volt, de te azt hagytad legutoljára, mikor már nem habzsoltad a szeleteket, és egyetlen tetőpont maradt csak a „hab a tortán”? Az idill nem az éhes, hanem az eltelt ember öröme, az unalom kezdete. Tehát az az éhség hajt az unalom felé, de az unalom már nem az éhség felé. Mi már a habos tortánál tartunk.

 

Arra panaszkodsz, hogy sokan mindenféle dolgot elolvasnak és megtanulnak, vagy kalandokba bocsátkoznak, és amikor kérdezed őket, hogy miért, akkor nem mondják el az igazságot. Mások éjjel sem alszanak, csak töprengenek, kutatnak, megállás nélkül gondolkodnak, és mikor faggatod őket, mindenféle titkokról és rejtélyekről beszélnek. De te még különbséget sem tudsz ezek között tenni.   

 

Segítenünk kell, hogy értsd. Mi a különbség a titok és a rejtély között? Azt gondoljuk, a rejtély egyetlen kulcs nyomasztó hiánya, ebből fakadóan kínzó üresség, amikor a lényegen kívül vagyunk. Titoknál az információ-halmaz közepén vagyunk, az információk zuhataga oly mértékben eláraszt minket, hogy már igazából nem kívánjuk a megfejtést, sejtjeink – a kitágult pórusainkig, azokkal bezáróan – eggyé válnak a jelenséggel, amelynek lényegével nem vagyunk tisztában, és mindezt nem érezzük bajnak. Majd minden a titokról kezd el szólani, fű, fa, virág, minden azzal kerül összefüggésbe, és új (fiók)titkok keletkeznek az idő múlásával… Az igazán megátalkodottak közöttünk nem is akarnak a titkok végére járni.

 

(a töredék itt megszakad)

 

Szólj hozzá!

Címkék: saját prózavers

Svietla/Světlá címerének rajza

2010.08.28. 11:32 murcielago

 

 

 

 

 

A vörössel festett pajzsfőn egy arany városkulcs stilizált formája látható. Az elsőre kulcs forma azonban jobban megvizsgálva voltaképpen rejtett szimbólumot tartalmaz, a Napét. Ezt bizonyítja, hogy a kulcshoz hordszíj kapcsolódik, amelyen jól látható egy aprócska egyenlő szárú kereszt. A minden ősnépnél feltűnő egyenlő szárú kereszt a legnagyobb földi erőnek, a Napnak a jelképe: az ősember a tüzet úgy gerjesztette, hogy két száraz fadarabot egymáson keresztbe fektetett s egymáshoz dörgölte. Ez jelentette tehát már az őskortól a „tűz”-et, a meleget, a jót, az életet. A kulcs további jellegzetességei is a Napra utalnak. Fejét – kulcshoz képest szokatlanul, kényelmetlen használatot okozva – apró tüskék övezik: a napsugarak. Szára toll nélküli és hegyben végződik, jelképezi a Nap hatalmát. A fej belső mintázata egy szilárd oltár-szerű alapot és egy arra alig érintkezően támaszkodó kétágú valamit, ami nyilván a város, jelképez. Vagyis a város alapjai a hit és az ősöktől eredő erő hatalma.

 

 

Meglepő a címer őszintesége, hiszen egy keresztény város vall a pogány kultusszal állhatatos hűséggel megőrzött szellemi kapcsolatáról (mai nyelvezeten: felvállalja a gyökereit). Ám értelmezésünket megerősíti, hogy a címer ezüsttel festett alsó részének motívumai is a kettősség és az őszinte vallomás. Azért, – hogy ne csalódjunk – itt is van egy elsődleges értelmezés és egy rejtettebb. Krisztus Mária fia, tehát a Máriát jelképező szív és a Krisztust szimbolizáló rózsa az anya-fiú viszonyra utal. Ugyanakkor a rózsa a katolikus egyház gyóntatóhatalmának is szimbólumává vált. (Innen eredt a titok hatalmának kifejezése: „sub rosa”). A „titok” pedig itt a kettősség, hogy e város szellemisége egyformán vallja magáénak a pogány ősök hagyatékát és a kereszténységet. S a kettős rózsaág egy óriási szívből hajt ki; szívből jövő, lélekből fakadó ez az őszinteség és állhatatosság. Mintha csak a morvák nagy ellenlábasának, a poroszoknak a híres jelmondatát rajzolták volna címerbe:”Sincere et constanter!”[1]

 

 

[1]Sincere et constanter: a Vörössas-rend-et, Porosz rendjelként 1705-ben György Vilmos brandenburg-bayreuthi örökös herceg alapította. Jelvénye széles végü fehér zománcos, vagy tompa ezüstös kereszt, arany széllel. Középpaizsa kerek, fehér arany széllel, előlapján a brandenburgi vörös sas, ill. I. Vilmos király monogrammja, körülötte aranyszegélyü sötétkék gyűrüben „Sincere et constanter”= őszintén és állhatatosan jelmondat. (Pallas Nagylexikon)

 

 

 

Forrás: http://web.iol.cz/Karel.Dvorak/Heraldik/Kres_O/D_Kres_O.htm

https://sites.google.com/site/oskutataskrepalek/piheno-hely

2 komment

Címkék: heraldika címerrajz morvák kereszténysége pogány ősök miniesszé

Egy akvarell története

2010.08.27. 17:01 murcielago

Tudnál-e akvarellt festeni lövészárokban és golyózáporban? És veretesen nemes ajánlással kedvenc tanítványodra testálni? Mint nagyapám rajztanára. Kolub Imre. Én nem tudnék, el se tudtam olvasni: „Nagypapa, ezt hogy kell olvasni??” És akkor az Öreg felvette a rajzkartont és valami egészen derült emelkedettséggel felolvasta, mit felolvasta, citálta e néhány kusza sort. És megértően pillantott az unokáira. Így kell egy madarat lefesteni (volt még a nézésében), így kell egy ajánlást megírni, és így lehet azt – ha a sors, a Teremtő megengedi - évtizedek múltán az unokáknak felolvasni.

 

Akkor a nagy háborúban az akvarell festője is elesett… Nagyapámat - aki fiatal kora miatt csak karpaszományos önkéntes lehetett (korrektül ma népfölkelőnek lehetne talán nevezni) - , mikor épp egyik alárendeltjét, aki fennakadt egy drótakadályon, próbálta megmenteni, szíve fölött eltalálta egy srapnel-szilánk. A tábori sebészek jobbnak látták bennhagyni a szilánkot. Ez a szilánk most be fog tokosodni, – mondták az akkori orvosok - de egy idő után majd vándorolni kezd a szervezetben. Amikor a szívet eléri, meghal a páciens, hogy mennyi idő múlva, azt nem lehet tudni.

 

Nem várta meg nagyapám ezen gránát ily lassú és késői utolsó eredményét. Egy nap, a gránát kilövése utáni ötvenhatodik évben, felesége halála után két két évvel, mikor már fagyos szelek fújtak a páskom felett, idegenek húzták ki őt egy út menti árokból. Nagyapám az így megszerzett tüdőgyulladásba halt bele.  

 

Amikor újabb évtizedek után ismét kezembe került e madár, ismét képtelen voltam elolvasni a hátlapra rótt ajánlást, és ez már végleg így is marad: az akvarell- madárka most-már örökre itt pihen közöttünk, de az ajánlást fölolvasni még egyszer többé már nem érdemes, hiszen eltávozott réges-rég, akihez az szólt, és aki ezt oly magától-érthetően meg tudta tenni értünk…

 

A most már örökké köztünk pihenő akvarell-madárka itt látható:  

http://picasaweb.google.hu/lh/photo/4Bdr3KUl-31DuOVws1FNiw?feat=directlink

 

2 komment

Címkék: saját link saját prózavers

süti beállítások módosítása