HTML

Albi trópusai

Néha gondolkodom azon, hogy vajon a trópusok listája, ami az irodalomelmélet szerint "kőbevésett", hogyan kapcsolható össze sok mai, kedvtelésből, de művészi szándékkal létrehozott alkotással, a személyiség szuggesztív produktumaival. Egy persziflázs, egy kép-komment, stb. aligha elemezhető klasszikus módszerekkel, pedig az "ékesszóláshoz" van valami közük. Mindegy, már nem fogok irodalomelméletből sem doktorálni:) ...Azért az ember néha ír ilyeneket, tapasztalatból tudom.

Bejegyzések

Kategóriák

Linkblog

Friss topikok

Nyilatkozat. Kijelentjük, hogy teljes mértékben tiszteletben kívánjuk tartani az alkotáshoz fűződő jogokat. Csak a forrás megjelölésével, nem kereskedelmi céllal, egy pontosan körülhatárolt témájú szellemi utazás elmélyítése céljából vettünk kölcsön képeket. A jogtulajdonos kérésre ezeket töröljük. Kérjük, ezen nyilatkozatot egyúttal a kép tulajdonosa fogadja el a kölcsönvételhez történő utólagos hozzájárulásának megszerzésére irányuló kérelemnek.

Spirituális nézetek az ősidőkről I. - Apollón, Artemisz és a hyperboreusok

2010.11.16. 14:51 murcielago

 

 

Bevezető

 

A vallások, a spirituális irányzatok, az (újabban New Age gyűjtőfogalomban kezelt) ezotéria és okkultizmus kulturális beágyazódottsága a Nyugati Civilizációban (továbbiakban: Ny. C.) egy igen jellegzetes képet mutat.

A u.n. spiritualizmus egészen a XVIII. szd végéig zavartalan unióban leledzett a tudományossággal. Talán mindenkinek beugrik most: 1789, a Francia Forradalom. Addig a tudományos gondolkodás, és a spirituális egyazon jelenség két oldala volt – ma már a tudomány szakembereinek zöme inkvizíciós hevülettel ítéli el a másik oldal képviselőit.

Bármilyen furcsának tűnik első látásra, szvsz a magyarázat (mármint a tudományos és spirituális szétválásé és szembefordulásé) a Ny.C. hátterében (alapjaiban?) mindvégig meglévő judeo-kertesztény vallás belső fejlődésében keresendő. Ez első látásra paradoxonnak tűnhet, mivel – mint tudjuk – vallásunk történelmének jó részében erőteljes harcban állott az ateizmussal, és az elhajlókkal. Ne tévesszen meg azonban minket a látható világ. A katolicizmus minden más vallástól bizonyos mértékig eltér.

Ebben a vallásban van valami belső és alapvető vonás, amelyet egy az egyben átadott az őreá épülő Ny. C.-nak. Ez pedig az önreflexióra való belső, immanens hajlam (ezt durvábban öncélúságnak nevezhetnénk). Ezt a vonását egyházunknak persze csak ellentétében tudjuk értelmezni: ez a vallás indulásakor kiugróan szociális beállítottságú volt (szegények vallása, szeretet vallása, stb.) Míg azonban a T. Rex mellső lába csökevényes maradt, a hátsó lába roppant erőteljesen fejlődött ki.

Ez a hátsó láb pedig, hogy a judeo-keresztény Ny. C. minden magasabb rendű szellemi produkciója önmagát kezdi el kultiválni (önmagával kezd el foglalkozni). Korábban a hívő téríteni akart. Mostanság a költők a vers mibenlétét próbálják megjeleníteni, a művész- film alkotója a film lehetőségeit keresi, a technika legújabb újítása egy korábbi technikai problémára adott válasz, stb. Voltaképpen olyan benyomásunk támad, hogy e vallásba kezdetektől „bele volt programozva” az önmagára reflektálás kényszere, ami viszont fennállásának teljes időtartalmát tekintve szükségszerűen önmaga felszámolásába kell, hogy torkoljon.

Fontos látni, hogy ez az „önfelszámolás” már megkezdődött és szemünk előtt zajlik. Azonban az a bizonyos programozó, el kell ismerni zseniálisan működött. Hiszen a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy spirituális lényének legutolsó lényeges darabjait tépik ki a szívéből, sőt ha érez valamit, akkor biztos, hogy örül. Kétségtelen – … – ezt így kell csinálni Ezt az önfelszámolást persze volt aki látta előre: a Biblián kívüli jövőbelátást következetesen elutasító egyház szellemi holdudvarában itt-ott megjelenő zseniális jóstehetségek (Malakiás, Nostradamus, stb.) … 

Már több mint 2000 év tapasztalata áll rendelkezésre, mégis mostanában kezd csak derengeni, hogy hova fog végül is vezetni az önfelszámoló egyház. (Persze, egy bölcs szemlélőnek tudnia illik, már rég nem az egyház, hanem a Ny.C. az, ami az elszabadult hajóágyú szerepét játssza a Föld nevű bárkán.) Mi ezt a felismerést nem kívánjuk megelőlegezni olvasóinknak. E bevezetőben talán csak jelzésszerűen arra utalnánk, hogy egyházunknak módjában állt volna erről a pályáról letérni, mint ahogy a késő antik-kori gnosztikus kereszténység erre akart indíttatást képezni. Szvsz ez egyben az utolsó reális lehetőség is volt. A nyugati egyháztörténet „páli fordulat”-ként tárgyalja, hogy ez akkor  miért nem történt meg.

 

Mythosok

 

Ma már az emberek egyáltalán nem hisznek az ókori mitológiai alakok létezésében, s őskori-ókori mítoszokkal legfeljebb iskolában, vagy tudományos leírásban, vagy művészeti alkotásban találkoznak (szublimált formában).

A tudomány egyszer és mindenkorra bezárta a mítosz-szerű dolgokat egy fiókba (meseszerű, naiv elképzelések - t.i. az emberiség egy fejletlenebb korszakából–, amelyeknek ugyan  általában van valamilyen valóságalapja, de lényegét tekintve ezekkel a továbbiakban a tudomány már nem foglalkozik). Tulajdonképpen az ókori világ nagy pártolója, a reneszánsz is hozzájárult a beskatulyázáshoz, hogy egyértelműen művészeti témává tette az antik mitológiát.

Voltaképpen a mitikus elbeszélések (elképzelések) szvsz egy különleges, ihletett lelkiállapotban létrejött leképeződései a kollektív tudatnak, amelynél a leképezés egyik fő célja nem az ismeretek közlése, hanem annak kódolása, elrejtése lehetett. Ha létezik kollektív tudat, akkor pontosan tisztában kell, hogy legyen azzal: nem jelenhet meg közvetlenül, kendőzés nélkül az emberiség előtt. Megítésünk szerint a mostani világciklusra jellemző fokozódó elsötétülés a kollektív tudattól függetlenül, sőt annak ellenében zajlik. A romlást külső erők intézik.

Ám másik fő célja a kollektív tudatnak nyilván az lehetett, hogy közlése végsősoron ne maradjon megfejthetetlen, hisz akkor e furcsa tudat egyben működésképtelen is lenne. (Ő is csak működésében létezhet, mint a tudatjelenségek általában.) Ki ne ismerné azt a jelenséget, hogy szélsőséges körülmények, határhelyzetek közepette tudatunk, ha akar, akkor sem tud teljesen elszakadni az addigi működésének folyamatosságától. Ha azonnal kell egy álnevet mondanunk, álnevünk valamilyen kapcsolatban fog áll állni valódi nevünkkel, hamis címünk valamilyen kapcsolatot fog őrizni igazi címünkkel.. (nem egy bűncselekmény tettese bukott le így).

A tudat egy oly különleges, éterikus, tünékeny, isteni jelenség, mely mint  szórakozott gyermek (vagy szépasszony) hol ezt, hol azt, hol direkt, hol véletlenül elszór maga után…

Másrészről az ókoriak soha nem keverték mitológiájukat az egyébként szintén általuk megteremtett mese, és (maira fordítva:) szépirodalom, művészetek műfajaival. Soha. Bizony méltatlan lenne e kimagasló képességekkel rendelkező régiekkel szemben, hogy azzal vádolnánk őket: „kitalálták” a mythológiájukat.

A furcsa jelenségek közé tartozik, hogy az önmagában is artisztikus, logikus ógörög kultúra rengeteg leírását, elnevezését, célzását ma sem sikerül megfejteni – pedig a Ny. C. azt vallja magáról, hogy „valamennyien görögök vagyunk”. Mint Atlantisz rejtélyét nem sikerült (számtalan próbálkozás dacára) egyértelműen megfejteni, úgy nem tudjuk igazán, kik voltak a hyperboreusok.

A tudomány persze e problémát is rövidre zárja: a görögök az általuk ismert terület határain kívül élő népeket idealizálták és mesés vonásokkal (örök boldog élet, stb.) ruházták fel. De hogy miért tették ezt, hm.

Hát így igazolja indirekten a „magas” tudomány (akarata ellenére) a köv. tételt: a „beavatottság" alapja éppen a "megragadottság" élménye; nélküle csak mórikálás és modorosság az egész.

 

Hypeborea

 

„A görög hyperboreus-mondák szerint a hyperboreusok (északon túliak) messzi Északon, az Isztrosz (Duna) országában éltek, ahol Boreas hideg szele már nem érte őket.  Ez ország az északi hegységeken túl (a Balkán félsziget hegységein túl) képzeltetett, amelyben a hyperboreusok boldog, bűntelen és igen magas műveltségű szkytha nép voltak.  Húst nem ettek, csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkoztak.  Háborút, betegségeket nem ismertek, több száz esztendőt éltek és minden fájdalom nélkül, az életet már unva, csöndesen haltak meg.  A hyperboreusok odaadó szeretettel tisztelték Apollónt és Artemiszt, amely istenségek kultuszát a görögök, saját bevallásuk szerint, a hyperboreusoktól örökölték. Apollón Napisten minden esztendőben tavasztól őszig közöttük élt és náluk királyként uralkodott, de minden ősszel tőlük eltávozott.  Országukban a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl és csak egyszer ment le. „-írja Magyar Adorján[1].

 Az Iszter/Isztrosz, és az enyhe klíma emlegetése kétségtelenül a Kárpát-medencére utal, néhány egyéb földrajzi utalás (fél évig tartó nappal és éjszaka) azonban a Sarkvidékre. Az is lehet, a Föld tengelye…stb. (ebbe most hely és idő hiányában nem megyünk bele).  Tudjuk, a görögök a tőlük távoli szárazföldi területeket  eléggé pontatlanul ismerték, így pld. eléggé keverték a szkíták és a szarmaták területeit és népeit. Csak azt szokták elfelejteni, hogy számukra a világ nem pusztán fizikailag létezett.  Így pld. ők a korai kereszténység Jézus testének fizikai feltámadására vonatkozó dogmáját mechanikus anyagelvűségnek érezték (és bírálták).

Másik elterjedt értelmezés, hogy a csodás Aranykorról lenne szó. Ezt azonban én nem osztom, mert a hyperboreusok egy olyan (boldog) nép, akik tényleg messze esnek a görögök jellegzetes hősi eszményeitől. Voltaképpen arra lenne példa a görögség számára, hogy boldoggá lehet lenni hősiesség nélkül is, de ez számukra nem járható.

Tudjuk ők a dicsőséggel és balsorssal egyaránt teljes, ámde heroikus görög sorsot nem igazán tartották boldognak. Amolyan igazi árja népként néha-néha vágyódtak is a túlvilágra, de hát azt is tudjuk ehhez képest e zseniális nép mennyire élelmes és érdekérvényesítő is tudott lenni…

Ha nem fizikai szinten, hanem asztrál-szinten próbálunk rájönni, kik lehettek a Hyperboreusok, be kell látnunk hozzájuk képest valamilyen idegen entitás lehetett. Ezért nem gondoljuk, hogy valaminő indogermán előnép, vagy szubsztancia  lehetett a minta. Az egész hyperboreus-leírásban semmi görögöset nem találunk, de a kétségtelen tisztelet e nép iránt erősen kiviláglik. Sőt az, hogy megosztják (egyik) legkedveltebb istenük/isteneik kultuszát e távoli néppel, azt mutatja, hogy erős spirituális kapcsolatról van szó.

 

Apollón

 

Apollón (görögül: Άπόλλων; a rómaiaknál Apollo) a görög mitológiában Zeusz és Létó gyermeke, Artemisz ikertestvére. A rend, a ragyogó Nap, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a gyarmatosítás istene. Ő a csordák és nyájak őrzője is. Gyakori jelzője a Phoibosz azaz ragyogó, fénylő. A pestis és a halál isteneként is feltűnik, hiszen nyilai nemcsak mindig célbatalálnak, hanem pestist és dögvészt is hozhatnak a vidékre. Mégis ő a gyógyítás istene is, aki megtisztította a bűnös lelkeket, ha arra ér1demesnek találta az illetőt.

Vihar, tűz- és fényisten volt, az élet isteni fia, a tisztaság, a világosság és fény gyógyító erejének hordozója. Csalhatatlan szavú, messzeséges és messziről célbataláló volt. Tévedhetetlen volt mind nyíllal, mind lantjával, mind pedig jóslataival. Kétértelműnek (loxiosz) is tartották (nem véletlenül tartják utólag az ikrek csillagjegyben születettek védnökének).

A legenda szerint Apollón csak tavasztól őszig tartózkodott az Olümposzon, a tél beálltával hattyúk vontatta szekerén a hyperboreusok földjére vonult vissza, ahol örök tavasz van. Szent állatai közé tartozik a hattyú emellett a farkas és a delfin is. Neki szentelt növények a pálma, az olajág és a babér. Általában nyíllal és íjjal ábrázolják, mint szépséges ifjú, hajában babérkoszorúval, amely miatt a legenda szerint nem őszült meg soha, és a babér is örökzöld. A lant és a háromlábú jósszék is hozzátartozott Apollón megjelenéséhez.

Az is lehet, hogy az Apollón kultusz nem eredeti hellenisztikus jelenség. „Gnóthi seutan” ismerd meg magadat – mintha egy keleti bölcs szavait hallanánk. Apollón kicsit ki is válik az Olymposz-i Pantheonból, mintha túlságosan is tökéletes lett volna, akár egymaga betölthetné az isteneknek szánt szerepet. Olyan mintha egy Napisten állna előttünk, de mivel ez a „pozíció” Helios „személyében” már foglalt volt Apollón „csak” a fény istene lehetett. Igaz így is megbukott Helios, de Apollón mégsem lehetett teljesen napisten, osztoznia kellett Heraklesszel. Ugyancsak átfedésben állt Hermésszel, aki feltalálta a lantoot és a pásztor-sípot, és kíváló jósnak és gyógyítónak is számított.

Mi az ami „gyanús” még Phoibos (Tündöklő) Apollón kultusza körül? Itt most csak három kérdés, aki elmélyed a témában biztos többet is talál.

·         Eléggé késői kultuszának kezdőpontja, Kr. e. 3000-től.

·         Mai szemmel feltűnőnek számít az is, hogy Apollón, aki a görögök egyik legkedveltebb főistene, a trójai háborúban Trójához húz - Akhilleusz sem esett volna el különben.

·         Mind Platón, mind Szókratesz gyakran használja a daimon fogalmat és ez alatt egyes elemzések szerint Apollónt értik.

 

KisÁzsia

 

Apollón Délosz szigetén született, közel KisÁzsia parti részeihez. Azt tudjuk, hogy a görög Pantheon lakói soha nem az égből szálltak le, hanem valamilyen déli irányból érkeztek meg.  KisÁzsia egyre furcsább helynek számít nemcsak a legendák, hanem a tudományos vizsgálatok szemszögéből is.  Egyre inkább úgy fest, hogy a három nagy eurázsiai (részben afrikai) nyelvcsalád (indo-európai, urál-altáji, sémita) mindegyike igazából KisÁzsia egy viszonylag jól körülhatárolható részéből, vagy egy KisÁzsia közelében (vszínűleg déli irány) elterülő területről ered. (Most nem térünk ki a genetikai haplotípus megoszlásokra, de a legfontosabb fő-csoportok egy része szintén innen ered.)

Ha az Apollón-kultusz kisázsiai eredetű, akkor meg kellene vizsgálni, hogy nem hatti-eredetű-e. A Hettita- Birodalom besorolása témájában talán mondani sem kell, kiterjedt viták és bozótharcok folynak netszerte. (sémi?, IE?, pre-szkhita?)

Szerintünk Apollónnak eredendően keleti jellegű volt a karaktere. De voltaképpen mi az, ami egyedülállóan jellegzetes benne (általánosságban más mitológiai szereplőkhöz viszonyítva)? Azt hisszük a gyógyításhoz való különlegesen mély viszonya.  Hiszen ne feledjük érett korának felét egy kis (?), furcsa, szent nép körében tölti, akiket hyperboreusoknak hívnak. Akik mindent tudnak erről a témáról. Apollónnak tehát szüksége volt arra, hogy föltöltekezzen természettel, harmóniával és mélységgel (meditáljon?), hogy aztán kegyetlen, de igazságos istenként, a költészet mentoraként és a jövőt látó tündöklő istenként helyt tudjon állni.

Egyik szerelmét, Hyakintost nem volt képes megmenteni a súlyos sérülés okozta haláltól, de vajon kell-e ezt külön mondani, hogy fájdalma arra sarkalta, még jobban, még tökéletesebben mélyedjen el az élet, halál és gyógyítás misztériumában. Az embernek – így kétezer év távlatából –olyan érzése támad: Apollón indulásában a tökéletesség szféráiban mozgó halált osztó napisten lehetett, aki kőkemény istenként mégis képes volt egy fejlődési pályát leírni, képes volt magába építeni a gyógyítást és a tökéletesebbé válás legkülönfélébb módszereit. Számtalan módon és egyre inkább tudott a halandókon segíteni, de soha nem vmiféle romantikus emberbaráti érzelemből. A példamutatással, de az igaz jövendöléssel is, ahogy a gyógyírok kiismerésével, mégha azokért a távoli Hyperboreában sok időt is kellett eltöltenie.  Nem semmi volt ez részéről, mondhatjuk.

 

Artemisz

– avagy jártak-e Apollón és Artemisz együtt Hyperboreában?[2] 

 

Artemisz volt a görög nők szépségének mértéke.

Artemisz (görögül ρτεμις; a rómaiaknál Diana) Zeusz és Létó gyeremeke, Apollón ikertestvére a görög mitológiában. Ortügián született, egy nappal ikeröccse előtt. Neve a görög ρτεμής (egészséges) szóval rokonítható, azonban anatóliai lüdök istennője volt eredetileg, Artimosz néven. Ezért a szó etimológiája inkább fordított lehet. A lüdökön keresztül kultusza a hettita mitológiához kapcsolódik. Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is. Melléknevei: Nyilakatontó, Nyílszerető, Zajongó, Vadűző. Úgy, mint testvére ő is rendelkezett gyógyerővel, de nyilai ugyanúgy rettenetes járványokat is lövelltek ki, úgy, mint veszettséget, leprát és köszvényt.

Vagyis itt áll előttünk fekete-fehérem, hogy ezen ikerpár eredetileg a hettita kultúrához kell, hogy kapcsolódjon.

De hogy jártak-e együtt Hyperbporeában? Csak azt tudjuk, hogy Artemisz nagyon szeretett ikertestvére társaságában időzni. Mivel Apollóm a nyíl (és a lant) tévedhetetlen kezű mestere volt, Artemisz pedig maga volt a vadászat istennője, egyáltalán nem lehet kizárni a lehetőséget, hogy együtt vadásztak. Ráadásul Artemisz (mai nyelvezettel:) ugyanúgy érdeklődött az egészség és betegség iránt, mint ikeröccse (kell-e ennél jobb bizonyíték, hogy –egypetéjű - ikrek voltak?)

 



[1] Magyar Adorján egyébként azonos személynek véli Apollónt és Herakleszt.  Herakleszről eléggé közismert, hogy a szkythák ősapja volt, s neki is van kapcsolódása a Hyperboreusokhoz. Mindkettőjük napisten szerepet is betöltött, csak míg Apollón a Nap fényességét és tisztaságát képviselte, Heraklesz inkább a Nap erejét. Apollón örök távolságot tartott a földi és alvilági dolgoktól, ezzel szemben Heraklész a végzettel folytatott irtózatos csatái közepette minden szinten működött, s csak heroizmusa révén kapott halhatatlanságot. A lelkiismeret aranytükre II. - Hírforrás - A Fény harcosainak 

 

 

[2] A Konzervatív Költők versei között Óda címmel megjelent költemény inspirálta részben e poszt megírását. Az amatőr költő arról írja versét, hogy Apollón és Artemisz egyszerre látogatott Hyperboreába. A versben egy olyan személy számol be élményeiről, aki az istenségekhez képest egy teljesen hétköznapi személy, csak azt tudjuk meg róla, hogy történetesen ő is Délosz szigetén született (sicc'). Lehet Apollón krétai személyzetének tagja, avagy egy kóborló katona, ki tudja. Ugyanakkor beszámolója az istenek látogatásáról stendhali módon töredékes marad, hősünk célja csak annyi, hogy kedvesével, aki történetesen hyperboreusi, boldog lehessen. E „katona” eleinte mintha nem volna képes elfogadni az általa látott jelenségek földöntúli, isteni jellegét, ám végűl misztikus extrapolációs képzetei átélése révén halandó hősünk élményvágya is bőven kielégiülést nyer a szerelmi betetőződés földi keretei között. Óda - KKBK

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: görög mitológia apollón artemisz hyperboreusok miniesszé spirituális nézetek

A bejegyzés trackback címe:

http://murcielago.blog.hu/api/trackback/id/tr702452526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.