Tudnál-e akvarellt festeni lövészárokban és golyózáporban? És veretesen nemes ajánlással kedvenc tanítványodra testálni? Mint nagyapám rajztanára. Kolub Imre. Én nem tudnék, el se tudtam olvasni: „Nagypapa, ezt hogy kell olvasni??” És akkor az Öreg felvette a rajzkartont és valami egészen derült emelkedettséggel felolvasta, mit felolvasta, citálta e néhány kusza sort. És megértően pillantott az unokáira. Így kell egy madarat lefesteni (volt még a nézésében), így kell egy ajánlást megírni, és így lehet azt – ha a sors, a Teremtő megengedi - évtizedek múltán az unokáknak felolvasni.

Akkor a nagy háborúban az akvarell festője is elesett… Nagyapámat - aki fiatal kora miatt csak karpaszományos önkéntes lehetett (korrektül ma népfölkelőnek lehetne talán nevezni) - , mikor épp egyik alárendeltjét, aki fennakadt egy drótakadályon, próbálta megmenteni, szíve fölött eltalálta egy srapnel-szilánk. A tábori sebészek jobbnak látták bennhagyni a szilánkot. Ez a szilánk most be fog tokosodni, – mondták az akkori orvosok - de egy idő után majd vándorolni kezd a szervezetben. Amikor a szívet eléri, meghal a páciens, hogy mennyi idő múlva, azt nem lehet tudni.

Nem várta meg nagyapám ezen gránát ily lassú és késői utolsó eredményét. Egy nap, a gránát kilövése utáni ötvenhatodik évben, felesége halála után két két évvel, mikor már fagyos szelek fújtak a páskom felett, idegenek húzták ki őt egy út menti árokból. Nagyapám az így megszerzett tüdőgyulladásba halt bele.  

Amikor újabb évtizedek után ismét kezembe került e madár, ismét képtelen voltam elolvasni a hátlapra rótt ajánlást, és ez már végleg így is marad: az akvarell- madárka most-már örökre itt pihen közöttünk, de az ajánlást fölolvasni még egyszer többé már nem érdemes, hiszen eltávozott réges-rég, akihez az szólt, és aki ezt oly magától-érthetően meg tudta tenni értünk…

A most már örökké köztünk pihenő akvarell-madárka itt látható:  

http://picasaweb.google.hu/lh/photo/4Bdr3KUl-31DuOVws1FNiw?feat=directlink